Jégkorongozó „palánták” hozzátartozóival beszélgetve, szülői értekezletekre bekapcsolódva, sokszor szembe jön velem a kérdés, hogy ha a gyermek 16-18 évesen mégis úgy dönt, hogy a hoki a továbbiakban „csak” egy szenvedély, hobbi marad számára, akkor megérte-e belefektetni azt a sok időt, energiát, lemondást és anyagi áldozatot, amivel az elmúlt évek jártak. Szakemberek segítségével erre a kérdésre igyekszünk választ adni.

A gyakorlás örökzöld téma, amely időről-időre terítékre kerül, s amelyről nem lehet eleget beszélni sem szakmai, sem pedig szülői körökben. Valószínűleg azért lesz újból és újból aktuális, mert úgy tűnik, hogy szembemegy a logikus gondolkodással. Szerencsére a tudomány és az erre specializálódott szakemberek ma már kutatások és felmérések hosszú sorát bocsátják rendelkezésünkre a témában. Az ismét egy másik kérdés, hogy miért olyan nehéz el- és befogadnunk a javaslataikat.

Így, az ünnepek alkalmával talán megbocsátják nekem, hogy rendhagyó módon nem valamilyen szakirodalomból kiragadott érdekességgel rukkolok elő, hanem röviden egy kicsit arról a munkáról és szemléletről írok, amiben én hiszek, amiben mi hiszünk, és amely szemlélet mentén vágtunk neki a közös munkának a Székelyföldi Jégkorong Akadémiával.

Hogy mekkora hatása tud lenni a gyermekeink, tanítványaink fejlődésére, kibontakozására az, ahogyan rájuk tekintünk, talán a méltán elhíresült Pügmalión-kísérlet a legjobb bizonyíték.

Az emberi motiváció - akárcsak az érzelmek - egy olyan összetett folyamategyüttes, melyet nagyon nehéz úgy körülírni, hogy ne szaladnánk bele a már kevésbé olvasmányos szakzsargonba. Ezért az alábbi gondolatmenetben igyekszem a motivációnak az egyik izgalmas aspektusát megragadni, mely érdekes lehet úgy a gyermekeink, mint a magunk életére nézve. Lehet, a most következő kérdéseket sosem tettük fel magunknak korábban, de érdemes.

Nincsenek könnyű helyzetben az utánpótlás-nevelésben dolgozó edzők. Míg az egyéni sportoknál kicsivel nagyobb a lehetőség arra, hogy szorosabb kapcsolat alakuljon ki mester és tanítvány között, addig a csapatsportokban, ahol a napi másfél-két óra alatt egy szakember keze alatt akár 20-30 gyermek is megfordul, nagyon kevés idő jut a kapcsolat elmélyítésére. Ha még egy rácsos sisak is kerül a buksikra, akkor az a fontos pillantás, mely során a kicsik visszajelzést olvashatnak ki a számukra oly lényeges szerepet betöltő felnőtt szeméből, még távolabbinak tűnik. Pedig már jó ideje tudjuk, hogy maga a KAPCSOLAT a mozgatórugója mindennek ebben az időszakban.

„Tökéletes szülők léteznek, csak nekik még nincs gyermekük.” -Ismeretlen szerző- Mielőtt belekönyökölnénk a gyermeknevelés fáradtságos munkájába, érdemes megállnunk egy pillanatra, és megnézni, hogy előbb nem szükséges-e magunkat átnevelni egy kicsit. Régebb generációról generációra öröklődtek tovább úgy a jó, mint a rossz minták, nem igazán volt választásunk, kaptuk a csomagot és vittük.

Naivan azt hihetnénk, hogy csak azok vannak kitéve a kiégés veszélyének, akik nagyon sokat, illetve már nagyon régóta dolgoznak ugyanabban a szakmában, az idő múlásával pedig belefásultak, beleuntak, motivációt veszítettek, és elidegenedtek az egykor talán szeretett hivatásuktól.

Gyermekkoromban mindig csodálattal – és némi irigységgel – bámultam azokat a csapattársaimat, akik a focilabdával minden elképzelhető trükköt képesek voltak végrehajtani, s a szabad játékban szinte lehetetlen volt megszerezni tőlük a labdát. Azon tűnődtem, hogy évek óta együtt járunk edzésre, ugyanazokat a gyakorlatokat végezzük, néhányunkhoz képest ők mégis labdazsonglőrök, hogyan történhet ez?