Belépés Regisztrálás Székelyföldi Jégkorong Akadémia főtámogatója
#lélekrolba
 
Miklós Csongor: Hokibot a fásszínben – Akik kiégtek és akikről túl korán lemondtunk
2020-04-21
 

Legutóbb arról beszéltünk, hogy mennyire fontos lenne „visszalopni” a klasszikus játszóterek hangulatát gyermekeink életébe, ma pedig a kiégés kerül terítékre. Kissé nagy ugrásnak tűnhet azok számára, akik szeretik lépésről lépésre felépíteni a dolgokat, azonban ennek a blognak nem ilyen lesz a menete. Egyrészt azért, mert igyekszem úgy válogatni a témaköröket, hogy minden utánpótlás-korosztályú fiatal szülei számára bukkanjanak fel időről időre fontos kérdések, témák, másrészt az én gondolkodásom nem a-b-c útvonalat követve jut el a végpontba, sokkal inkább cikkcakkban halad.

Guilford óta tudjuk, hogy ezért a jobb agyfélteke a „hibás”, ugyanis ez felel a kreatív, illetve a szerteágazó tevékenységek folyamataiért. Ha saját gyermeküknél is tapasztalnak ilyet a gondolkodás, problémamegoldás során, ne ijedjenek meg, nem valamilyen rendellenességről van szó, „csupán” az agy a leggyorsabb útvonal helyett kreatív megoldásokat is számításba vesz. Akkor érdemes szakemberhez fordulni, ha ez a jelenség megnehezíti a hétköznapokat, vagy csak nagyon rövid ideig képes fókuszálni a gyermek, de ekkor már valószínűleg más rendellenességről beszélünk.

Kiket érint a kiégés?

Kisebb kitérő után csapjunk is bele a kiégés izgalmas és összetett problematikájába. Naivan azt hihetnénk, hogy csak azok vannak kitéve a kiégés veszélyének, akik nagyon sokat, illetve már nagyon régóta dolgoznak ugyanabban a szakmában, az idő múlásával pedig belefásultak, beleuntak, motivációt veszítettek, és elidegenedtek az egykor talán szeretett hivatásuktól.

A történet azonban ennél izgalmasabb, ha lehet így fogalmazni egy ilyen egészségügyi rendellenesség kapcsán. És valóban, azok számára, akik nem szeretik elintézni egyetlen logikusnak tűnő válasszal a kiégés mögött meghúzódó folyamatok mibenlétét, „izgi” lehet a jelenség alaposabb megvizsgálása. Többek között Pál Feri atya is, a népszerű pap, aki nem mellékesen az egyik legelismertebb magyar mentálhigiénés szakember, tüzetesebben körüljárta a témát. Előadásain, könyveiben több helyen beszél, ír a jelenségről, melyet a kutatók eleinte csak a segítő szakmát végzők (orvosok, ápolók, lelkészek, pedagógusok) körében vizsgáltak, ugyanis náluk volt megfigyelhető, hogy mennyire lelkesen kezdik a pályát, hosszú évekig szenvedélyesen dolgoznak, majd az érzésviláguk és a magatartásuk megváltozik, fokozatosan elfáradnak. 2019-ben aztán már az Egészségügy Világszervezet (WHO) is felvette az egészségügyi rendellenességek közé, mivel megállapították, hogy olyan tünetegyüttesről van szó, amely egy jól leírható folyamatban mutatja meg a jellemzőit, s mely bármelyikünkkel megtörténhet különböző életszerepünkben. Utolérhet minket férjként, feleségként, szülőként, de akár barátként, és a logikai vonalat követve például fiatal sportolóként is.

A burnoutnak három fő jellemzőjét érdemes kiemelni: a kimerültséget, a motiválatlanságot és a csökkent hatékonyságot. Így azért már egészen más megvilágításba kerülhet a dolog, és könnyen a fejünkhöz kaphatunk, hogy bizony láthattuk már gyermekeinken egyik-másik tünetet. Ahogy a felnőtteknél a munkahely, úgy a fiataloknál a választott sport vagy az iskolai tanulás is lehet olyan tevékenység, amelyet hivatástudattal űznek. Azt hihetnénk, hogy akik megfelelő belső motivációval rendelkeznek, azaz nem valamilyen külső jutalomért cserébe végzik a feladataikat, azok védettebbek a kiégéssel szemben.

A kutatások azonban azt mutatják, hogy azok, akik nagy lelkesedéssel és odaadással, szenvedéllyel viseltetnek hivatásuk (esetünkben választott sportáguk iránt), ugyanakkora veszélynek vannak kitéve a burnottal szemben, mint akik valamilyen kényszer miatt, pl.  szülői nyomásra járnak sportolni. Azok ugyanis, akik erős belső motivációval rendelkeznek, igényesek, nagyot mernek álmodni, és mindent meg is tesznek a céljaikért, úgy ugranak bele a rájuk váró feladatokba, hogy nem kímélik magukat.

A maximalizmusnak rengeteg csapdája van, könnyedén a teljesítménykényszer szülte stresszállapotokban találhatjuk magunkat. A fiatal sportolók jóval nehezebben tudatosítják ezeket a folyamatokat, nagy szükség van a felnőtt jelenlétére, aki felismeri a tüneteket, és aki megértéssel tud a segítségükre sietni. Szándékosan kezdtem a teljesítmény következtében fellépő esetleges stresszel. Van azonban a történetnek egy még fájdalmasabb oldala is, amikor az igazságtalanság, a tehetetlenség, a mellőzöttség miatt van folyamatos stressznek kitéve a fiatal sportoló.

A későn érők

Egy alkalommal a Székelyföldi Jégkorong Akadémia kötelékébe tartozó szakemberrel beszélgettünk arról, hogy a korábbi években meglepően tapasztalta, hogy a 16-18 éves gyermekek körében, akik épp „ráfordulhatnának” arra a szakaszára pályafutásuknak, amikor már a profi karrier is látótávolságba kerül, feltűnően sokan kilépnek, akik pedig maradnak, számos esetben meglepően motiválatlanok, fásultak. Nem akartuk feltalálni ismételten a spanyolviaszt, arra voltunk inkább kíváncsiak, hogy mit mondanak a jelenségről a nemzetközi kutatások.

Nem meglepő módon a már korábban idézett Dr. Stephen Norris is alaposan körbejárta a kérdést, és a következtetései amellett, hogy logikusak, egyszersmind mellbevágóak is. Szerinte ugyanis utánpótlás szinten - legyen szó hokiról, fociról vagy más csapatsportokról - nagyon sok szakember, egyesület elkövet egy végzetes hibát. Nevezetesen azt, hogy a korai években kihagyja a képletből azt, hogy a gyermekek fizikailag egyrészt nagyon gyorsan változnak, másrészt van egy 24-36 hónapos átmeneti idő is a fejlődésükben. Így aztán értelemszerűen azok a fiatalok, akik korosztályukhoz képest jobb fizikai mutatókkal rendelkeznek, előnnyel indulnak a többiekhez képest. Sokat mondó az alábbi grafikon, mely azt hivatott ábrázolni, hogy a kanadai Ontario Junior Hockey League és a Western Junior League (előbbi utánpótlás jégkorong liga, utóbbi utánpótlás kosárlabda liga) fiataljai az év melyik hónapjában születtek.

Jól látható, hogy több mint negyedük az év első két hónapjában született, majd a hónapok múlásával az év vége fele közeledve egyre kevesebben vannak, a novemberben született fiatalok mindössze 2%-át teszik ki a játékosoknak. Bizakodhatnánk, hogy ez csupán kanadai adat, azonban sajnos nem így van. A világ számos országában, nagyon sok sportágban hasonló a helyzet, köszönhetően a különböző korai szelekcióknak. (Az érdekesség kedvéért megnéztem, hogy mi a helyzet az NHL-ben valaha jégre lépett összes játékos körében. A helyzet hasonló: a legtöbb játékos január-február hónapban született, míg a legkevesebb november-decemberben.)

A probléma akkor kezdődik, amikor nem tartjuk szem előtt, hogy a későn érők 17-19 éves korukra fizikailag ugyanúgy felzárkóznak kortársaikhoz, ennek ellenére a csapat trófeákban mért sikereinek érdekében szinte szó szerint lemondunk róluk. Mert „nincs idő”. Kétségkívül fontos a győzelem. A kérdés azonban úgy tevődik fel, hogy valójában kinek?

Mennyire fontos a győzelem?

Valamiért természetesnek vesszük, hogy mindenki nyerni akar, de amikor a gyermekeket kérdezzük arról, hogy mit szeretnek legjobban a sportban, akkor meglepő módon a győzelem csak az ötödik (!) leggyakoribb válasz. Legalábbis Smoll erre a következtetésre jutott, amikor 100 ezer fiatal sportolót kérdezett meg. Az SZJA U14-es korosztályában készített felmérésünk alapján a siker csupán a 6. helyen áll, ezt azonban kezeljük óvatosan és fenntartásokkal, ugyanis pusztán egy jó hangulatban kitöltött kérdőívről van szó, nem egy megbízható, tudományos tesztről.  

De így hogyan is jutunk el a korai kiégés jelenségéhez? Egy-egy torna alkalmával tapasztalhatjuk, hogy a szülő, az edző, sok esetben az utánpótlás klub is nyerni akar. Így vagyunk kódolva, valahogy erről a sokszor nem is tudatosított folytonos versenyről szól az életünk. De vajon mit akar a kissrác, akinél később indul a fizikai fejlődés? Ő játszani szeretne. De arra most nem „jut” idő. Ha meg tudjuk engedni magunknak, hogy néhány másodpercre ismét gyermekek legyünk, és beleképzeljük magunkat egy olyan fiatal bőrébe, aki a harmadik sorban már hosszú percek/harmadok óta a padon ücsörög, miközben nem kap hiteles és megnyugtató választ arra, hogy ennek miért kell így lennie, akkor egy pillanatra átérezhetjük, hogy milyen mértékű szorongás, frusztráció, stressz jelenik meg ebben a védtelen gyermekben.

A pszichéje azonban neki is működik, mindent megtesz azért, hogy elkerülje az ilyen helyzeteket, s bár sokakban ott lehet a dac és a vágy, hogy bebizonyítsák, ennél több van bennük, valójában ebben a korban nem ez a jellemző. Sokkal inkább választják azt, hogy mentesítsék magukat ezen lelki megterhelések alól, komótosan elballagnak, a hokibot pedig végül a fásszínben köt ki. Szerencsésebb esetben nem utálnak meg minden sportot, azonban azt a közeget biztosan kerülni fogják, amelyben ezen negatív emóciókat kellett megtapasztalniuk.

De mi lesz azokkal, akik az első sorból „szállították” a kupákat, címeket a felnőttek nagy büszkeségére? Akkor belőlük jó eséllyel élsportoló lesz, nem igaz?  A statisztikák másról árulkodnak. A stressz mellett a kiégés másik nagy „üzemanyaga” a túledzés, a túlteljesítés, a korosztályhoz viszonyított túl sok játékidő. Minél nagyobb a kintről jövő nyomás, annál nagyobb mértékben nő az örömvesztés lehetősége. Amikor már a belső motiváció kezd elmozdulni a külső motiváció irányába, akkor megvetettük az ágyat a korai kiégés veszélyének.

Hadd szúrjak be ide egy focis idézetet Dárdai Palitól:

„Amíg sok utánpótlásedzőnél kizárólag az számít, hogy három ügyes gyerekkel megnyerjen egy tornát, felesleges reménykedni. Nem akkor vagy jó edző, ha a Farsang-kupán első vagy. Akkor vagy jó edző, ha az év végén feladsz öt-tíz-tizenöt képzett és futballért bolonduló gyereket a következő korosztályba." A jégkorongban ez miért lenne másképp?

Mit tehetünk?

Úgy gondolom, hogy elsősorban nekünk, felnőtteknek kell változtatnunk a fiatalkori sportolás megítélésén. Fel kell ismernünk, hogy sok esetben felnőttcentrikusan gondolkodunk az utánpótlássportról, úgy tekintünk a minket körülvevő gyermekekre, mint miniatűr felnőttekre. Nekünk kell szem előtt tartanunk, hogy az edzők, az egyesületek, az akadémiák vannak értük, és nem fordítva!

Fel kell ismernünk, hogy sokszor tőlük várjuk a saját, valóra nem váltott álmaink beteljesítését.

Biztosítanunk kell az edzőket arról, hogy nem attól lesz értékes a munkájuk, ha minden lehető trófeát megnyernek, hanem attól, ha a gyermekünk a sokadik hét, hónap után is örömmel indul edzésre, mert a légkör, ami fogadja, az építi, és nem rombolja az egyéniségét. El kell hinnünk, hogy a nevelői munkánk gyümölcse nem a bajnokságok lezártával, sokkal inkább 8-10 év múlva egy köszönetet nyilvánító sms vagy telefonhívás során érik majd be. Ekkorra lehet, hogy már mindenki más elfelejtette a nevünket, akárcsak azt, hogy annak idején megnyertük a „Farsang-kupát”.

Azonban a vonal másik végén lévő fiatal felnőttek örökre emlékezni fognak ránk.

Irodalom:

 

Mi is az SZJA-blog?

 
 
 
 
 
Vissza
 
 
 
 
Minden jog fenntartva. Copyright © 2016 SZ.J.A. Székelyföldi Jégkorong Akadémia