A „pszicho mókus” markában
Így, az ünnepek alkalmával talán megbocsátják nekem, hogy rendhagyó módon nem valamilyen szakirodalomból kiragadott érdekességgel rukkolok elő, hanem röviden egy kicsit arról a munkáról és szemléletről írok, amiben én hiszek, amiben mi hiszünk, és amely szemlélet mentén vágtunk neki a közös munkának a Székelyföldi Jégkorong Akadémiával.
Ekkora nagy a baj?
Voltak sejtéseim arról, hogy Székelyföldön milyen megítélése van a pszichológiai segítő munkának, de a gyakorlat, a hétköznapok szembesítettek igazán azzal, hogy mennyi sztereotípia veszi körül ezt a „műfajt”. Ha valaki azt mondja a szomszédjának, hogy az én gyermekemmel pszichológus is foglalkozik, akkor a beszélgetőpartner döbbenten kérdez vissza, hogy de hát olyan normális a fiad, tényleg ekkora a baj? Viszont ha azt mondjuk, hogy Misikének egy mentál-coach is segít abban, hogy jobban érezze magát a jégen, akkor a szomszéd még irigykedve is érdeklődik, hogy vajon milyen trükköket tanítanak Misikének, amitől fejben olyan erős lesz, mint egy buldózer. Milyen nagy szerepe lesz hirtelen a csomagolásnak, divatosabb nyelven a marketingnek!
Fényévekre vagyunk még attól, hogy klasszikus értelemben vett sportpszichológiáról beszélhessünk. Távol vagyunk még attól, hogy sportolóinkat világversenyekre készítsük fel. Vagy hogy csupán azoknak az apró kis akadályoknak a lebontásával foglalkozzunk, melyek elválasztják őket attól, hogy kimagasló teljesítményt nyújtókból előre lépjenek a világklasszis kategóriába.
De akkor mivel is foglalkozunk valójában?
Hétévesen, Csíkmadarason én is a jégkorong által ismerkedtem meg a sport nyújtotta örömökkel és bánatokkal. Ma is tisztán él bennem, amikor Remetére mentünk bajnokságra, és egy vendégcsaládnál voltunk elszállásolva. Lassabb volt a világ, mobiltelefonok, okoskütyük hiányában több idő jutott az érzelmek megélésére. Amikor Csomafalva ellen elveszítettük az elődöntőt, akkor nem az Instagramba fojtottuk a bánatunkat, hanem még hosszú percekig, talán órákig ültünk az öltözőben, sírtunk és biztattuk egymást. A szezon lejártával szüleimmel Háromszékre költöztünk, és a futballban találtam „menedéket”. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy rólam nem mondott le a rendszer, hanem – mondhatni önként – távoztam, így a jégkorong iránt, a műjégpálya illata és hangulata iránt azóta is pozitív, kellemes érzéseket táplálok. S bár a jégkorongnak erre nem volt esélye, idővel lemondott rólam egy másik rendszer, a futballé.
Amikor megért bennem a gondolat, hogy én azon fiatal sportolók támasza, segítője akarok lenni, akik ugyanúgy vágynak a megértésre, biztatásra, mint mi annak idején, akkor nem volt kérdés számomra, hogy a jégkoronghoz fogok visszatérni, nem a focihoz, amely miatt máig hordozok be nem gyógyult sebeket. Pedig a futball egy fantasztikus sportág, és a játékos karrieren kívül még ezer másik szakmai lehetőséggel kecsegtet. De én nem vágyom már a gyepre. Ahogy arról is meg vagyok győződve, hogy nagyon sok egykori tehetséges fiatal sem vágyik a jégcsarnok közelébe, pedig szép pályát futhatott volna be sportmenedzserként, edzőként, szakkommentátorként, kommunikációs szakemberként vagy akár pályagondnokként. De valahol elveszítettük ezeket az embereket, és a jégkorong-társadalom hálás lehet, ha az ő gyerekeiket legalább nem veszíti el a korábbi rossz tapasztalataik miatt.
Nem turkálunk senki agyában
Most már több mint egy éve gondolkodunk közösen a jégkorong akadémiával, s időközben még egy tapasztalt szakember csatlakozott a közös munkához Surányi Zoltán személyében. Ahhoz, hogy érdemben meg is tudjam fogni, hogy mivel foglalkozunk pontosan, előbb inkább a tévhitek, sztereotípiák égbe magasló falából szeretnék kivenni néhány téglát.
Először is nem végzünk semmiféle terápiát (bármit is jelentsen ez a kifejezés a köznyelvben). Nem fektetjük kanapéra a gyermekeket és játsszuk el Sigmund Freudot. Nem „turkálunk” a traumáikban, és nem látjuk el mindenféle tanácsokkal őket.
A gyermekek fejlődését önmagukhoz mérjük
Az akadémiának abban a törekvésében vagyunk partnerek, hogy a gyermekek egy olyan biztonságos sportkörnyezetben nevelkedhessenek, ahol ki tudják hozni a magukban rejlő maximális potenciált. Ez a bizonyos potenciál pedig túlmutat azon, hogy valakiből jégkorongozó lesz végül vagy sem. Sok fiatal jut arra a döntésre, hogy nem a jégen, játékosként szeretne boldogulni az életben, de látja magát más területén a jégkorongnak. Ha valóban igaz ránk, hogy a jégkorong a kultúránk szerves része, akkor ezekre a fiatalokra nagyobb szüksége van a jégkorong-társadalomnak, mint valaha.
Olyan környezetben hiszünk, ahol a fiatalok fejlődése önmagukhoz mérve kerül megítélésre, ahol nem Jánoskánál kell nekik félév alatt jobbnak lenni, hanem saját maguk félévvel korábbi eredményeihez képest kell jobban teljesíteniük, figyelembe véve az életkori sajátosságokból adódó olykori hullámzást. Azt szeretnénk, ha a fiatalok biztonságban éreznék itt magukat, örömmel járnának a foglalkozásokra, és a gyakorlatok előtt nem kellene szoronganiuk, hogy mi lesz, ha mégis hibázni fognak. Arra törekszünk, hogy a hibákra, mint lehetőségekre tekintsenek, hogy bátran merjenek vállalkozni annak árán is, hogy sokszor fognak elesni, pontatlan passzt adni, kapu mellé lőni. Abban hiszünk, hogy a saját tapasztalat által érhető el a lehető legnagyobb tudás, és ha a gyermekek nem élvezik a foglalkozásokat, akkor először nem bennük, hanem magunkban, szakemberekben kell keresni a probléma gyökerét.
Mit csinálunk a mentális felkészítésen?
Ami pedig a konkrét mentális felkészítés során történik, az nem más, mint a különböző kiscsoportos gyakorlatok, feladatok elvégzése, ahol a fiataloknak felnőtt felügyelete mellett, de teljes szabadságban kell megoldani különböző problémákat, végrehajtani csapatmunkát és egyéni kreativitást igénylő feladatokat, melyek végén közösen beszéljük meg a történteket, közösen vonjuk le a tanulságokat. Abban segítünk a fiataljainknak, hogy rálássanak saját működésükre a pályán, az öltözőben, és bizonyos élethelyzetekben.
Ezeken a foglalkozásokon, beszélgetéseken olykor mélyebb, érzékenyebb témák is felütik a fejüket. Elég valakinek a szemébe nézni és nagyon sokszor lehet látni, ha valamilyen fájdalom, trauma bújik meg az élettörténetében, amiért nem tud jól „működni” közösségben, nem tud teljesíteni a pályán. Ezeket a történeteket nem boncolgatjuk a csoport előtt. Ha látjuk a fiatalok testbeszédén, hogy igénylik a segítségünket, akkor elbeszélgetünk velük, biztosítjuk arról őket, hogy biztonságban vannak a környezetükben, és ha úgy ítéljük meg, hogy terapeutára vagy más szakemberre lenne szükségük, akkor közös döntés alapján beavatjuk a szüleiket.
Jelenleg még nem arra fektetjük a hangsúlyt, hogy az idény végén minden korosztályban minden csapatunk kétvállra fektesse az ellenfeleit, most elsősorban arra fókuszálunk, hogy a rendszerünkhöz tartozó fiatalok egyre kevésbé verjék meg saját magukat a gondolataikban élő, önmagukról alkotott gátló, bénító, irreális félelmeik által.
Szabad álmodni?
Persze azt is tisztán látjuk, hogy sokakban ott a szkepticizmus. Amit a társadalmunk hordoz a hátán, az a gyermekeink beszédéből (vagy épp hallgatásából) is visszaköszön. Álmodni már kevésbé merünk, ahhoz túl sok csalódás ért bennünket az évek során. Mégis, ha harmadjára tesszük fel a kérdést a fiataljainknak, van, aki végül hangosan is kimeri mondani: én jégkorongozó, magyar válogatott, KHL-es játékos szeretnék lenni. Aztán mások is felbátorodnak, mígnem a csoport többségének csillogni kezd a szeme. Valahol az elmúlt évtizedek alatt azt tanultuk meg, hogy nem szabad álmodni. Pedig szabad!
Szabad még akkor is, ha sokan csóválják a fejüket. Ha sokan nem hisznek ebben a projektben. Ha sokan nem látják (vagy nem akarják látni), hogy évről évre egyre több fiatal húz korcsolyát és dönt a jégkorong mellett.
Tiszta szívemből bízom abban, hogy az akadémiát sosem fogják elbizonytalanítani ezek a kívülről érkező, kétkedő hangok. Nekünk, felnőtteknek nincs jogunk ahhoz, hogy elvegyük a gyermekeink álmait. Tudom, hogy nem fogjuk tudni megváltani a világot, de azt is tudom, hogy közösen, a szülők, edzők, a jégkorong más területén dolgozó szakemberek segíthetnek fiataljainknak abban, hogy ki-ki megválthassa a saját maga világát.
Áldott ünnepeket és HITBEN, bizakodásban gazdag új esztendőt kívánok!
Miklós Csongor
pszichológus
