Hogy mekkora hatása tud lenni a gyermekeink, tanítványaink fejlődésére, kibontakozására az, ahogyan rájuk tekintünk, talán a méltán elhíresült Pügmalión-kísérlet a legjobb bizonyíték.
Közepesből éltanuló
Történt ugyanis, hogy 1968-ban két amerikai pszichológus, Rosenthal és Jacobson gondolt egy nagyot, és megérzéseikre hallgatva egy izgalmas kutatásba kezdtek. Felkerestek egy átlagos középiskolát azzal a fedősztorival, hogy egy új intelligenciatesztet szeretnének kipróbálni. Ezek a tesztek valójában arra voltak jók, hogy segítettek a kutatóknak kiválasztani azokat a diákokat, akik közepes képességekkel rendelkeztek. A kreatív szakemberek azt is megszervezték, hogy ezen diákok tesztjeiről úgy számoltak be egymásnak, hogy a gyermekek pedagógusai is hallják a „diskurálást”. A kiértékelés során azt állították, hogy a kiválasztott fiatalok a tesztek szerint mind kiemelkedő képességekkel bírnak, és hogy egy éven belül ők lesznek az osztály legjobban teljesítő diákjai.
Egy év elteltével vissza is tértek, hogy ismételten felmérjék a tanulókat. Azt találták, hogy a fentebb említett fiatalok kivétel nélkül immár az osztály élmezőnyébe tartoztak.
Mi is történhetett valójában?
Rosenthal és Jacobson – akiknek a kísérletét számtalanszor megismételték más kutatók is a későbbiekben – azzal magyarázza a jelenséget, hogy az emberek érzékenyek arra az ítéletre, amelyet a környezetük alkot róluk. Ugyanakkor érzékenyek az ítéletet közvetítő jelzésekre is, mint például a nagyra értékelő vagy lekicsinylő kommunikáció. A kísérlet során a tanárok tehetséget tulajdonítottak ezeknek a diákoknak, és az elkövetkezendő időszakban eszerint is viselkedtek velük. A gyakorlatban ezt úgy kell elképzelnünk, hogy mivel a pedagógusoknak az volt a benyomásuk, hogy valóban ott „lappang” a gyermekekben az átlagon felüli teljesítés, megelőlegezték számukra a bizalmat, türelmesebbek voltak velük, pozitív visszajelzéseket adtak nekik, ezeknek köszönhetően pedig nőtt az önbizalmuk, önértékelésük, így valóban kezdtek jobban teljesíteni.
Mi megelőlegezzük a bizalmat?
Ennek a kutatásnak a fényében érdemes magunknak is feltennünk a kérdést szülőként, pedagógusként, edzőként, de akár csapattársként is, hogy vajon mi megelőlegezzük gyermekeinknek, tanítványainknak ezt a bizalmat, amely képes szárnyakat adni? És itt közel sem a teljesítmény nélküli, hiteltelen dicséretre, az alaptalan elismerésre gondolok, amivel könnyedén zsákutcába szaladhatunk. Sokkal inkább arra az utóbbi időben szakmai körökben is nagyon sokat emlegetett benyomásra, hogy mintha a „mai fiataloknak”, szülőknek nem jutott volna abból a bizonyos megelőlegezett bizalomból. Fiatal sportolókkal beszélgetve az az érzésünk támad folyamatosan, mintha cipelnének egy terhet, hogy nekik folyamatosan bizonyítaniuk kell azért, hogy elismerést kaphassanak. Mintha előbb rá kellene szolgálniuk erre a bizalomra, nem járna nekik alanyi jogon. Legyen szó iskoláról, az otthoni négy falról vagy akár az öltözőről. Ez az „örökség” beszőheti fiataljaink életének bármely területét.
Mi vagyunk a tükör
Az önbeteljesítő jóslatoknak sajnos nemcsak a pozitív, hanem a negatív hatásai is jelen vannak életünkben. Mivel a gyermekek elsősorban a környezet visszajelzésiből ítélik meg saját magukat, így óriási a felelősség azokon a felnőtteken, akik őket körülveszik, nevelik, tanítják. Amekkora lendületet kaphat valaki, a „tudom, hogy képes vagy rá” kijelentéstől, ugyanakkora mélyrepülést okozhatunk a „belőled soha, semmi nem lesz!” üzenettel. S bár jó néhány példát ismerünk arra is, amikor valaki a „csak azért is bebizonyítom neked, hogy tévedsz!” utat választja, be kell ismernünk, hogy nem ez a jellemzőbb. A gyermekek – főleg a lélektanilag kritikusabb időszakukban – sokkal inkább hisznek a felnőtteknek, mint saját ösztöneiknek. Hogy egy saját példával is éljek, emlékszem, amikor még csak bontogattam a szárnyaimat kis focistaként, ha az edzőm szemében azt láttam, hogy bízik bennem, ha volt egy-két ösztönző szava irányomba, képes voltam a gyepet is felrágni lendületemben. Persze, hogy hittem neki, hiszen ő volt a felnőtt férfi, akire felnéztem, akit követni akartam, s akiről úgy gondoltam, tudja, hogy mit beszél.
Érdemes megszívlelni a sokat emlegetett Dr. Vekerdy Tamás gondolatait a Pügmalión-effektussal kapcsolatban:
„A rokonszenv, az érzelmi elfogadás, a tárgyhoz pontosan nem kötött pozitív várakozás serkenti a fejlődést, életet lehel a szunnyadó képességekbe; többet csal elő valakiből, mint amennyi kibontakozna belőle, ha mindezt nem kapná meg. Ez a Pügmalión-effektus. Ebből megint csak az következik, hogy nagymértékben rajtunk – szülőkön, pedagógusokon – múlik, hogy mit bűvölünk elő egy gyerekből, az ő adott lehetőségeiből, s amit életre keltettünk, azt milyen irányba vezetjük várakozásainkkal, fantáziáinkkal.”
A korong ismét a mi térfelünkön van.
Irodalom:
Cserné Adermann Gizella: A tanári elvárások hatása a tanulók teljesítményére. 1997. Iskolakultúra, 7(10), 14-20. Elérés forrás http://www.iskolakultura.hu/index.php/iskolakultura/article/view/18701
Rosenthal, R., & Jacobson, L.: Pygmalion in the classroom. (1968). The urban review, 3 (1), 16-20.
Vekerdy Tamás: Jól szeretni - Tudod-e, hogy milyen a gyereked? Budapest, 2020. Kulcslyuk Kiadó.
