„Tökéletes szülők léteznek, csak nekik még nincs gyermekük.”
-Ismeretlen szerző-
Kicsit erős indításnak tűnik a cím, de hát ilyen időket élünk. Az ingerküszöb megemelkedett, úgy jön szembe velünk az infó, hogy a szűrőnk már rég nem reagál minden fontosnak tűnő dologra, kellenek a hatásvadász trükkök. Ez azonban más lesz, mint a klikkvadász cikkek, ugyanis szemtelen módon ezúttal arról fogok írni, ami a címben szerepel.
Szerencsém van a kislányommal, mert születése óta jóval bátrabban merek írni, beszélni a gyermekneveléssel kapcsolatos okoskodásokról. (Azt csak zárójelben teszem hozzá, hogy nem szeretem a gyermeknevelés kifejezést, mert meg vagyok győződve, hogy nem igazán lehet nevelni a gyermeket, úgy is a mutatott példánkat fogja követni.) Ez idáig lelegyintettek, hogy „majd meglátjuk, amikor gyereked születik, úgyhogy addig kuss!”, most pedig az van, hogy „te sem tudod jól csinálni, úgyhogy kuss!”. Igazuk is van, hisz miközben ezeket a sorokat írom, épp a karomba markolva próbál felmászni az irodai székemen, hogy a nagy nehezen rám találó flow-élményt a másodperc töredéke alatt elhessegesse olyan távolságra, ahonnan ma már egészen biztosan nem fogom tudni visszaszerezni. Én pedig nagy, buta felnőttként elvárnám tőle, hogy értse meg, hogy most dolgom van, s mivel természetesen ennek nem tud (s szerencsére nem is akar eleget tenni), így a maradék 3 hajszálam is égnek áll, a stresszhormonok elárasztják a testemet és üvölteni tudnék. Aztán mégsem üvöltök, hanem felállok és sétálok egyet, miközben belső monológokat folytatok, olyan kérdéseket feltéve magamnak, hogy tényleg folytatnom kell az írást, vagy csak egy kifogás, hogy ne kelljen egy kis minőségi időt töltenem a lányommal? A választ most hagyjuk. A végkifejlet mindig ugyanaz: lesütött fővel bevallom magamnak, hogy jó néhányszor bújtam már meg a munka álcája mögé, csak azért, mert gondjaim voltak a kötődéssel. Kijárási korlátozás van, mikor tudom beosztani másképp az időm, ha nem most? Minden egyéb csak kifogás. Íjjj, hogy fájtak ezek a szavak...
Mert mi történik, ha a gyermekem hív, én pedig nem megyek?
Először talán - jobbik esetben - elvonul és testvér hiányába a kreatív magányt választja. Ekkor még nem vagyunk nagy bajban. De, amikor legközelebb úgy tér vissza, hogy „Apa, nem láttad a cumikát?” vagy „Apa, légyszi, bekapcsolod a tévét?”, akkor már kezdhetem vakarni a bretonom helyét. A gyermekem számára nem vagyok elérhető érzelmileg, így ő tárgyakat választ ennek a kötődési űrnek a betöltésére. Persze a tévé hamar leköti a figyelmét, csupa móka és kacagás rövid távon, azonban hosszú távon megtanulja, hogy ha érzelmi megpróbáltatások elé néz, akkor nem számíthat az emberekre. Egy cigi, egy kis Facebook hírfolyam/insta story/TikTok rögtön oldja is a szorongást. Erre persze válaszolhatnánk azt is, hogy ha mindig kielégítjük ezen szükségleteit, akkor felnőtt korában is másoktól fogja várni majd a megnyugtatást, magyarul kapcsolatfüggőt csinálunk belőle. Szerencsére a Jóisten/természet nem így alkotta meg az embert. A gyermekünknek addig kell segítenünk érzelmei „szabályozásában”, amíg nem válik elég éretté ahhoz, hogy ezt saját maga is megtegye. Igen, tudom, sokunknak felnőtt korára sem sikerül, de hadd halasszuk ennek a boncolgatását egy másik alkalomra.
Tehát veszélyes játékot űzök, ha most nem állok fel a monitor elől, úgyhogy felállok. De közben azt is tudom, hogy volt jónéhány olyan eset, amikor nem tettem meg… Ezekért nem elég megbocsátani magamnak, változtatnom is kell ahhoz, hogy egyrészt ne lökjem másokhoz a gyermekem, másrészt esténként ne marcangoljon a lelkiismeretfurdalás. A változtatás pedig mindig fájdalommal, diszkomfort érzéssel jár. A kérdés, hogy kispórolom most az életemből ezt a kellemetlen időszakot, ami az önmagam „megnevelésével” jár, vagy inkább a későbbiekben fizetünk egy nagyobb árat érte mind a ketten?
Mit is tehetek valójában a gyermekemért?
Talán a legfontosabb, hogy próbáljam megérteni őt. Igyekezzek megérteni azt, ahogy ő észleli a világot. Ne tekintsek rá ugyanolyan racionális „lényként”, mint ahogy én működöm az életben, hiszen a gyermek - főleg kiskorban - sokkal inkább érzelem, mint értelem. Azt már megbeszéltük, hogy az iskolarendszer nem az ő érdekeit szolgálja, hisz ha így lenne, akkor nem kényszerítené 50 perces figyelemre napi 6-7 órában, majd ha izeg-mozog közben, akkor nem címkézné fel a figyelemhiányos jelzővel. Még jó, hogy mozog, hisz ez a dolga. De az „okos” felnőttek mindig is szerettek szembe menni a természet rendjével. Kérem, ne értsenek félre, véleményem szerint a pedagógusok ugyanúgy áldozatai ennek a katonai rendszernek, mint a fiatalok.
Szóval, ha már az iskola nem arra törekszik, hogy megértse őket, akkor vajon mi szülők, edzők, a gyermeket körülvevő felnőttek úgy viszonyulunk hozzájuk, ahogy az nekik jó, vagy inkább úgy, ahogy szerintünk hatékony, esetenként kényelmes?
Kisebb kitérő után hadd meséljek egy történetet, ami összekapcsolja a mai gondolatmenetet a címmel. Képzeljük el, hogy egy U12-es tornán vagyunk, ahol gyermekünk csapata utolsó mérkőzését vívja. Elméletileg nincs tétje az összecsapásnak, gyakorlatilag minden szülő, edző, s így ifjú sportoló is tudja, hogy aki most nyer, az a bajnok. Az utolsó percben járunk, a képzeletbeli eredményjelző tábla 0-0-t mutat, amikor egy kontratámadás végén Peti indulhat az ellenfél kapuja felé. Sehol egy védő, csak Peti és a kapus. Időközben az egyik csapattárs is felzárkózik a támadáshoz, így már ketten száguldanak a kapu felé. A helyzet roppant egyszerű, mivel a kapus jól zárja a szöget, Petinek nincs esélye a hálóba találni. Ám egy egyszerű passz a csapattárshoz gólt és győzelmet ér, hiszen onnan már csak az üres kapuba kell továbbítani a korongot. Fel is ugranak a szülők, dübörög a palánk, az edző torkaszakadtából üvölti: „Passzold leeeee”. Peti pedig egy pillanatra felnéz, majd kapura süvíti a játékszert. A kapus hárít, a kűrt megszólal, a meccsnek vége. Peti pedig fejét csóválva, mosolyogva korcsolyázik a kispad felé. Süket vagy, kisfiam?! - fakad ki a mester, a felfokozott lelki állapotnak köszönhetően.
A gyerekeknek elsősorban arra van szükségük, hogy megértsék őket.
Mi történhetett valójában?
Egyrészt benne van, hogy Peti egoista, és ő akarta befejezni az akciót. Ez az „olcsóbbik” válasz. Azonban, ha tényleg meg akarjuk érteni a helyzetet, akkor érdemes a kedélyek lecsitulása után megkérdezni Petit is, hogy ő hogyan élte meg a történteket. Ha ugyanis tisztában vagyunk a csapatunk korosztályának élettani sajátosságaival, akkor azt is tudjuk, hogy 12 éves korig a fizikai és egyéb területek fejlődése még nem fejeződött be. Folyamatosan fejlődik például a perifériás látás („Ellenfelet vagy csapattársat látok a szemem sarkából?”), nincs kialakulva teljesen a mélység észlelés („Milyen közel vagy távol van a kapu/kapus?”). A hallás ugyanide sorolható, hiszen még ezen terület is folyamatos „érésben” van. Ezen belül pedig mind az akusztikus memória („Mit is mondott az edző a taktikáról?”), mind pedig a hallási diszkrimináció („Édesapám kiáltott be, vagy a játékvezető sípolt?”) fejlődésben van még. Elkönyvelhetjük a történteket taktikai fegyelmezetlenségként, ugyanakkor jó eséllyel megeshet az is, hogy Peti sem az edző hangját nem hallotta, sem a csapattársát nem észlelte. Kapura lőtt, majd mosolyogva megcsóválta a fejét, hogy „Ezt bizony még vihettem volna, de nem baj, legközelebb lövés helyett cselezni fogok”. Amit utána kapott, azt persze nem tette ki az ablakba. Az önbizalmán egészen biztos, hogy nem dobott túl nagyot a „lesüketezés”, a fájdalmasabb része pedig az, hogy a következő alkalommal már egészen biztos, hogy nem fog kockáztatni, inkább a jól bevált „csak nehogy hibázzak” passzt választja… Ha van mellette csapattárs, ha nincs.
Ez természetesen egy végletekig sarkított példa volt, egy nagyon távoli univerzumból, azonban úgy, ahogy annak idején velem is megtörtént, sok más gyermek is volt elszenvedő alanya ilyen „igazságtalanságoknak” úgy foci-, hokipályán, mint az iskolában vagy a gyermekszoba négy fala között. Sokszor látunk taktikai fegyelmezetlenséget, ellenakaratot ott is, ahol valójában nincs. Tévedés lenne azt hinni, hogy ítélkezem akár egyes edzők, akár magunk, szülők fölött. Hogyan is tehetném, hisz ugyanúgy elkövetem ezeket a hibákat, szinte nap mint nap. Azonban azt is tudom, hogy senki nem akar szándékosan ártani sem a gyermekének, sem a tanítványainak, inkább csak a kulturálisan továbbörökített sémáink veszik át az irányítást, amikor zsigerből, indulatból cselekszünk, szem elől tévesztve gyermekeink igényeit, életkori sajátosságait.
Mielőtt belekönyökölnénk a gyermeknevelés fáradtságos munkájába, érdemes megállnunk egy pillanatra, és megnézni, hogy előbb nem szükséges-e magunkat átnevelni egy kicsit. Régebb generációról generációra öröklődtek tovább úgy a jó, mint a rossz minták, nem igazán volt választásunk, kaptuk a csomagot és vittük. Mára azonban kinyílt a világ, sosem volt ennyire közel az információ hozzánk. A felelősség pedig a miénk, hogy kinyújtjuk a karunkat érte, vagy maradunk a generációk óta jól bejáratott komfortzónánál, fejünket elfordítva a hosszútávú következményektől.
Olyan sokszor elmondjuk, hogy „imádjuk” a gyermekeinket, s amikor azon gondolkodom el, hogy vajon ez a szeretet mit is jelent valójában, akkor legtöbbször Dr. Máté Gábor szavai jutnak az eszembe: „Az van szeretve, aki megértve van.”
Irodalom:
Gyömbér Noémi, Kovács Krisztina, Ruzits Éva: Gyereklélek sportcipőben – Fiatalkori és utánpótlás sportpszichológia mindenkinek. Budapest, 2016, Noran Libro.
Kósa Éva, Vajda Zsuzsanna: Neveléslélektan. Budapest, 2005, Osiris.
Michael Cole, Sheila R. Cole: Fejlődéslélektan. Budapest, 2003, Osiris.
