A gyakorlás örökzöld téma, amely időről-időre terítékre kerül, s amelyről nem lehet eleget beszélni sem szakmai, sem pedig szülői körökben. Valószínűleg azért lesz újból és újból aktuális, mert úgy tűnik, hogy szembemegy a logikus gondolkodással. Szerencsére a tudomány és az erre specializálódott szakemberek ma már kutatások és felmérések hosszú sorát bocsátják rendelkezésünkre a témában. Az ismét egy másik kérdés, hogy miért olyan nehéz el- és befogadnunk a javaslataikat.
Teljesen egyértelmű számomra, hogy senki nem akarja szándékosan „tönkre vágni” a saját gyermekét vagy annak pályafutását, mégis az utánpótlás-nevelés esetében sokszorosan igaz az a kijelentés, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.
Esetünkben hogy lesz a jó szándékból pokol? Engedjék meg, hogy a teljesség igénye nélkül most csak két komponens mentén vizsgáljuk a meg a kérdést.
Miért ne járhatna a gyermekem „felzárkóztató” külön edzésekre?
A Székelyföldi Jégkorong Akadémia – hasonlóan az utánpótlás-nevelésben vezető jégkorongnemzetekhez – olyan hosszú távú fejlesztési stratégiát alkalmaz, amely egyrészt kiállta az idő próbáját (meg lehet vizsgálni Kanadát, az Amerikai Egyesült Államokat, vagy éppen Svédországot, Finnországot), magyarul bevált. Másrészt tudományos alapokra van fektetve, amely számításba veszi a gyermekek életkori sajátosságait.
Ebben ma a világ összes utánpótlás-neveléssel foglalkozó neves akadémiája egyetért sportágtól függetlenül. Amiért nekünk, szülőknek (olykor edzőknek) nehéz a módszerrel egyetérteni, az valószínűleg abból adódik, hogy nem ismerjük magát a fejlesztési stratégiát vagy a gyermekeink életkori sajátosságait.
Az lenne a logikus, hogy ha a gyermek valamit nem tud elég jól csinálni, akkor azt több és több gyakorlással, plusz edzésekkel megtanulhatja. Ha ezen gondolatmeneten indulunk el, akkor máris megágyaztunk annak, hogy gyermekünk/tanítványunk valahol 14 és 16 éves kora körül úgy csapja be maga mögött a sportkomplexum ajtaját, hogy soha vissza se néz.
A közhiedelem a kamaszkorra, a hormonok „munkájára” fogja az elfordulást. Ma már azonban számos kutatás alátámasztja, hogy egyrészt a korai specifikáció, másrészt a fiatal korban kapott túl sok edzés vezet a korai kiégéshez. Többek között ezért van időről-időre vita, hogy az Akadémia miért nem ért egyet azzal, ha több edzés van az „órarendben” bizonyos korosztályokban, mint amit a hosszú távú (és itt érdemes hangosan is kimondani magunkban a hosszú távú szót) fejlesztési stratégia előír.
Érdemes komplexebben rátekinteni a kérdésre: azok az eredmények, amik rövid távon sikernek tűnnek, hosszú távon mit vesznek el tőle? Lehet, hogy a kis atlétánk U10-ben, U12-ben a legfürgébb, a legtechnikásabb, a leggólerősebb, de annak az a későbbi ára, hogy 16-18 évesen már nem látjuk a pályán. Ilyen történetekkel van tele a padlás. Valószínűleg mindenki tud legalább egy ilyen gyermeket a maga környezetéből.
„A gyermekem egyfolytában hokizni akar, nem éghet ki valaki abban, amit szeret!”
Ezzel a mondattal is gyakran találkozunk a szülők részéről. A megfogalmazás tökéletes, nem is tudunk vitatkozni vele. Hisz a gyermek valóban hokizni akar. Hokizni, NEM pedig edzeni. Mert a hoki, maga a játék önmagában élvezet.
Az Akadémia nem azt mondja, hogy a gyermekek ne játsszanak, hanem azt kéri, hogy a játékot ne felnőttek által kontrollált térben tegyék. Azaz lehetőségük legyen a szabad játékra, ahol a felnőtt csak azért felel, hogy a testi épségük megmaradjon. Igen, tudjuk, kevés a jégidő erre, régebb a játszótereken, grundokon zajlott ez a tevékenység. Azonban, ha belegondolunk, számtalan olyan helyzetet ki lehet alakítani, ahol a gyermekek szabadon játszhatnak. Floorballtól kezdődően a görhokin át hosszan sorolhatnánk a lehetőségeket, ha csak a jégkorongnál akarunk maradni.
De ne maradjunk csak a jégkorongnál. Az Akadémia – minden komolyabb utánpótlás-neveléssel foglalkozó szervezettel egyetértésben – kimondottan javasolja, hogy a jégkorongedzések mellett más sportágakat is kipróbáljanak, hosszabb-rövidebb ideig más sportfoglalkozásra is járjanak atlétái.
Erre két okból is igen nagy szükség lenne. Egyrészt meg lehet előzni a korai specifikáció miatti kiégést, mert közben változatosságot is megél a sportoló, másrészt óriási szükség van arra, hogy a fejlődő szervezet más sportágak nyújtotta mozgáskoordinációs gyakorlatokkal is találkozzon.
Teljesen logikus, hogy a későbbiekben a jégen mennyire hasznát tudja majd venni, ha az „eszköztárban” nem csak jégkorongspecifikus mozdulatok vannak. Emellett az is nagyon fontos, hogy a fejlődő csontozatot másfajta terhelés is érje. Javallott a tenisz, kosárlabda, de akár küzdősportok kipróbálása is.
Az megint egy „izgalmas” jelenség, hogy ezeknek a speciális mozgásformáknak túlnyomó részét a száraz edzésekbe is beépítik az erőnléti edzők, mégis hosszasan lehetne regélni arról, hogy valamiért a székelyföldi ifjú atléták milyen lelkesedéssel járnak a száraz foglalkozásokra.
Na jó, de mi van, ha gyermekem egy másik sportágban „ragad”?
Az egyrészt pech, de nem a gyermeknek, hanem az akadémiának és bizonyos esetben a szülőnek is. Utóbbi, ha ezt nehezen éli meg, akkor fel kell tennie magának a kérdést, hogy a gyermekem akarta jobban a jégkorongot, vagy valójában én? Izgalmas felvetés tud ez lenni mindannyiunk önismerete szempontjából. Ha viszont a gyermekünk boldog az új sportkörnyezetben, akkor érdemes megvizsgálni, hogy vajon mi volt a probléma „nálunk”, mivel tudták őt megnyerni, miben tudunk mi fejlődni?
Kedves szülőtársak, edzőkollégák! Tudjuk, hogy mindannyian a legjobbat akarjuk gyermekeinknek, tanítványainknak. Mindannyian titkon reménykedünk abban, hogy talán a mi gyermekünk lesz az, aki majd elsőként lép a nemzetközi hokielit porondjára. A történelem azonban azt mutatja, valamit másképp kell csinálnunk, mint ahogyan az elmúlt évtizedekben, évszázadban, hiszen eddig nem sikerült megugrani ezt a mércét.
Ha a titok abban rejlene, hogy minél fiatalabb korban minél több edzésen kell részt venniük a gyermekeknek, akkor higgyük el, már régen NHL-es játékosaink lennének. Ezt túl sokszor kipróbáltuk, és valószínűleg túl sok gyermek kedvét vettük el MINDENFÉLE sportágtól.
Sokkal járhatóbb útnak tűnik, ha merünk „kacsingatni” azon nemzetek stratégiái felé, akik valamit másképp csináltak. Ha az aggályainkat, kérdéseinket a megfelelő szakembereknek tesszük fel, közelebb kerülünk közös céljainkhoz, legyen szó sportorvosokról, neurológusokról, táplálkozási szakértőkről vagy akár gyermekpszichológusokról.
Így talán elkerülhető az, hogy a tetejére forduljon a világ, hogy U10-ben és U12-ben legyen heti öt-hat edzés, míg U18-ban kettő-három. Ennek pontosan fordítva kellene lennie.
Ha már a hosszú távú fejlesztési stratégiáról beszélünk, érdemes egy gyakori jelenségre felhívni a figyelmet. Nagyon sok edző számol be arról is, hogy amikor a professzionális sport kapujába érnek a sportolók, és több edzésterhelést kellene kapniuk, a szülők részéről megjelenik egyfajta tiltás. Ezt legtöbbször a rossz tanulmányi eredményektől való félelem táplálja.
(Azért írom zárójelben, mert erre (még) nincs saját hiteles statisztikánk, de több szülő/pedagógus is beszámolt arról, hogy pont a szezon lejárta után kezdenek romlani az iskolai eredmények. Érdekes megfigyelésnek tűnik.)
Számtalanszor hangoztattuk már, hogy gyermekeink nem miniatűr felnőttek, nem felnőttként kell edzenünk őket és az elvárásaink sem szabadna többek legyenek, mint amit egy fejlődő szervezettől, pszichétől és lélektől elvárhatunk.
Végezetül engedjék meg, hogy ajánljak egy nagyszerű kutatást és tanulmányt, amelyet a Kanadában élő, magyar származású dr. Balyi István és munkatársai dolgoztak ki. Ez a mű számít ma nemzetközileg is elfogadott alapdokumentumnak a sportolók hosszú távú fejlesztési stratégiájában:
BALYI I.–HAMILTON, A.: Long-Term Athlete Development: Trainability in Childhood and Adolescence. Windows of Opportunity. Optimal Trainability. Victoria, 2004, National Coaching Institute British Columbia & Advanced Training and Performance Ltd.
A témáról még többet olvashat ITT és ITT.
