Az emberi motiváció - akárcsak az érzelmek - egy olyan összetett folyamategyüttes, melyet nagyon nehéz úgy körülírni, hogy ne szaladnánk bele a már kevésbé olvasmányos szakzsargonba. Ezért az alábbi gondolatmenetben igyekszem a motivációnak az egyik izgalmas aspektusát megragadni, mely érdekes lehet úgy a gyermekeink, mint a magunk életére nézve. Lehet, a most következő kérdéseket sosem tettük fel magunknak korábban, de érdemes.
Mi az a motiváció?
Hogy azért mégis kicsit közelebb kerüljünk a témához, érdemes röviden megfogalmazni, hogy mit ért a pszichológia a motiváció fogalma alatt. Az egyik legrövidebb meghatározás úgy hangzik, hogy a motiváció egy folyamategyüttes, azokból a tényezőkből tevődik össze, melyek a cselekvést beindítják, fenntartják, irányítják vagy leállítják.
A hétköznapi szóhasználatban talán leginkább a sporttal tudjuk összekapcsolni, ám valójában minden cselekvés mögött ott van valamilyen jellegű motiváció. Nemcsak ahhoz kell motiváltak legyünk, hogy leszaladjuk a maratoni távot, hanem már akkor is motivációról beszélünk, amikor reggel úgy döntünk, felkelünk az ágyból. Lennie kell valaminek, ami cselekvésre sarkall.
Annyira magától értetődőnek tűnik, hogy gyermekünk, tanítványunk motiváltan lép a pályára, sokszor a jégen apait-anyait beleadva küzd, s egy-egy gól vagy győzelem után látni az arcán az érzelmi kirobbanást, mely látszólag a mennybe repíti őt. Igazán izgalmas kérdés, hogy miből táplálkozik a motivációja. De ezt a kérdést magunknak is sok esetben feltehetjük, például, ha az üzleti világban dolgozunk, vagy olyan területen, ahol létezik (jobb esetben) egészséges versengés. Megkérdezhetjük magunktól, hogy valójában versengő típusok vagyunk, vagy nem tudunk veszíteni, esetleg úgy érezzük, hogy csak az értékes, aki győz?
Milyen szükségletek hajtanak minket?
Kicsit mesélek a Maslow-piramisról. Az amerikai pszichológus úgy képzelte el, hogy az emberi szükségletek hierarchikusan épülnek fel. A piramis alján az alapszükségleteink helyezkednek el, melyek a létfenntartásunk szempontjából fontosak. A következő szinten a biztonsági szükségleteink vannak, melyek a megszerzett javak védelmét, óvását foglalják magukba. A harmadik lépcsőfokon a szociális szükségleteink állnak, melyek abból fakadnak, hogy az ember társas lény. Ahhoz, hogy ez a vágyunk kielégülhessen, szükségünk van megfelelő családi, baráti, munkahelyi kapcsolatokra. Egy fokkal fentebb helyezkedik el az elismerés iránti szükségletünk, vagyis az, hogy szeretnénk megtalálni helyünket a társadalomban, igyekszünk magunkat, a képességeinket, rátermettségünket elismertetni a környezetünkkel. A piramis csúcsán pedig az önmegvalósítás motívuma áll. Az emberek egy része erős késztetést érez arra, hogy a képességeit, talentumát a lehető legjobban kihasználja. Az elmélet szerint addig nem lépünk egy magasabb szintre, amíg az alacsonyabb szükségleteink nincsenek kielégítve. Eszerint például nem gondolkodunk az önmegvalósításon, amíg létfenntartási problémákkal küszködünk.
Élete második felében aztán Maslow is arra a következtetésre jutott, hogy lennie kell egy spirituális alapszükségletnek, mely olykor akkor is erőt ad az embereknek, ha éheznek, fáznak, vagy éppenséggel nincs hol álomra hajtaniuk a fejüket. Az elmélet szerint azok, akik tele vannak lelki értelemben vett sebzettséggel, hiánnyal, inkább arra törekszenek, hogy ezen hiányokat betöltsék, sebeiket begyógyítsák, és alig marad idejük a növekedésre. Akik kevesebb sebet, kevésbé negatív örökséget cipelnek, azoknak általában nagyobb a lelki szabadságuk, hogy a növekedés irányába forduljanak. Ezen gondolatmenet alapján Maslow úgy képzelte el, hogy spirituális szempontból megkülönböztethetünk hiánymotivált és növekedésmotivált embereket.
Mit is jelent ez a gyakorlatban?
Hogy a sport területén maradjunk, könnyedén meg tudjuk különböztetni, hogy ki az, akinek a győzelem egy extra jutalom a játék felhőtlen élvezete mellé, és ki az, akinek a győzelem és a vereség a minden vagy semmi kritériumába tartozik. Természetesen, ha versenyre adjuk a fejünket, akkor az első számú célunk csak a dobogó legfelső foka lehet, különben beérnénk szabadidős tevékenységgel is, nem kellene mezt húzni magunkra.
Az izgalmas kérdés azonban az, hogy egy-egy bajnokság, megmérettetés során milyen folyamatok zajlanak le bennünk, illetve mi történik akkor, ha az ellenfél jobbnak bizonyul nálunk. Egy hiánymotivált játékos lelki szemei előtt semmi más nem jelenik meg, csak az, hogy végül a magasba emelheti a trófeát, ő lesz a legjobb játékos, vagy akár a gólkirály. A döntőig vezető út – legyen szó hetekről, hónapokról vagy akár évekről -, vérrel és verejtékkel van kikövezve, minden edzés egy kötelező feladat, amin túl kell lenni. Aztán ha eljön a megmérettetés pillanata, a dolgok pedig nem a számára vágyott legjobb forgatókönyv szerint alakulnak, jön a teljes érzelmi megsemmisülés. Nem számít a befektetett munka, nem számít a döntőig vezető út szépsége, csakis az, hogy végül nem sikerült. Ha végül mégis győzedelmeskedik, az öröm nagyon gyorsan elillan, és már ismételten azon jár az esze, hogy melyik a következő trófea, ami megszerezhető, mindeközben pedig nem tűnik fel neki, hogy az „éhsége” kielégíthetetlen, nem a gyomrában, hanem a múltjában gyökeredzik.
Ezzel szemben a növekedésmotivált sportolóknak nemcsak a végcél okoz örömet, hanem maga a felkészülés, a játék öröme, saját magukhoz mért fejlődésük, a társas kapcsolatok, az edzés és a sportolói lét hangulata is. Önmagukat nem csak aszerint határozzák meg, hogy ha győztek, akkor jók, szerethetők, ha veszítettek, akkor semmit sem érnek. Képesek megélni a boldogságot olyan pillanatokban is, amikor az ellenfél föléjük kerekedik, hisz érzik, hogy kiadták magukból a maximumot, ami az adott napon ennyire volt elegendő. A hiánymotivált emberrel ellentétben nem gyűlöletet és irigységet éreznek a győztesek iránt, hanem képesek őszintén fejet hajtani előttük.
Lehet-e élsportolóvá válni, ha valaki hiánymotivált?
Természetesen. Ha szétnézünk a sportvilág nagyjai között, elolvasunk néhány önéletrajzi könyvet, láthatjuk, hogy sikerülhet. Sok igazán nagyra becsült sportember számol be arról, hogy mit jelentett számára a győzelem, milyen áldozatokat volt hajlandó hozni érte és milyen folyamatok mentek végig a lelkivilágában. Hány és hány sportolóról tudtuk meg utólag, hogy valójában a düh, a harag, vagy a mindenáron másoknak való bizonyítási vágy hajtotta a pályája során. Világbajnokok, olimpikonok lettek? Igen! Hogy minek az árán, az már egy igen érzékeny téma...
Nagyon sok szer- vagy viselkedésfüggő (pl. szerencsejáték-, edzés-, párkapcsolatfüggő) sportolóról tudunk, aki a pályafutása végén nem találta a helyét, nem múlt el a folyamatos éhségérzete, az olimpiai érmek, a világbajnoki trófeák nem jelentettek gyógyírt számára. Szerencsére azonban sok pozitív példával is találkozunk, olyanokkal, akik a karrierjük befejeztével segítséget kértek, az önismeret útjára léptek és feldolgozták azokat a traumáikat, melyek a folyamatos teljesítménybe hajszolták őket. Legtöbbjük egyetért abban, hogy bárcsak jobban figyeltek volna a játék örömére, azokra a részletekre, amelyeket a versenysportolói élet hordoz magában, hisz miközben egy ország ünnepelte őket, nekik az öröm, a beteljesülés csak néhány percig tartott. Karrierjük befejeztével sokan örökre elhagyják a pályát, undorral, olykor gyűlölettel gondolnak a sportra.
A növekedésmotivált sportolók esetében nagyon sokszor megfigyelhetjük, hogy miután elérték céljukat, például világbajnokok lettek, nem megismételni próbálják a teljesítményt, hanem egy újabb, kicsivel nehezebb és izgalmas célt tűznek ki maguk elé. Autóversenyzők, motorkerékpárosok váltanak csapatot egy-egy világbajnoki cím után, hogy egy szerényebb képességű, kisebb költségvetésű egyesülettel is történelmet írjanak, felvállalva annak az igen nagy kockázatát, hogy jóval kevesebb serleg kerül majd a polcaikra. Sőt, olyan sportolókról is tudunk, akik karrierjük csúcsán váltottak sportágat, mert más kihívásokat álmodtak meg maguknak. Ők azok az emberek, akik nem az által határozzák meg magukat, hogy a világ mit gondol, mit jelez vissza róluk, mert a kellő időben (gyermekkorban) megkapták a kellő figyelmet, biztatást, megbecsülést ahhoz, hogy a hátralévő életükben ne kelljen már ezeket folyamatosan vadászniuk.
Megint az a „fránya” gyerekkor
Igen, megint témánál vagyunk. Érdemes ismételten végiggondolnunk, hogy a mi lendületünk mennyire táplálkozik abból, hogy vágyunk az új, ismeretlen kihívásokra, a világra mennyire tekintünk nyitott rendszerként, amelyben bármekkora magasságokat be lehet járni azáltal, hogy folyton növekszünk: lélekben, tudásban? Vagy egy zárt rendszerben mozgunk, ahol többnyire azokat a régi veszteségeket próbáljuk újból és újból pótolni, melyektől, úgy érezzük, jogtalanul fosztottak meg minket, legyen szó javakról vagy érzelmi elhanyagolásról? Mennyire hajt minket az a vágy, hogy elismerjenek, hogy visszajelezzenek, hogy igenis jók vagyunk, elég jók, szerethetők?
És vajon mi a helyzet a gyermekeinkkel, tanítványainkkal? Vajon úgy ítélik-e meg, hogy teljesíteniük kell folyamatosan, ahhoz, hogy elismerjük őket? Vajon hozzá tudjuk segíteni őket ahhoz, hogy az edzéseket, a versenyeket, a megmérettetéseket élvezni tudják, feloldódjanak bennük, vagy szoronganiuk kell, mert az ő vállukat nyomják a mi álmaink is?
Irodalom:
Abraham Maslow: A lét pszichológiája felé. Budapest, 2016. Ursus Libris kiadó.
Gyömbér Noémi, Kovács Krisztina, Ruzits Éva: Gyereklélek sportcipőben – Fiatalkori és utánpótlás sportpszichológia mindenkinek. Budapest, 2016, Noran Libro.
Pál Ferenc: A szorongástól az önbecsülésig. Budapest, 2012. Kulcslyuk Kiadó.
