Belépés Regisztrálás Székelyföldi Jégkorong Akadémia főtámogatója
#lélekrolba
 
Miklós Csongor: „Ügyes vagy”, vagy „keményen dolgoztál”? A szavak mágikus ereje
2020-05-24
 

Nincsenek könnyű helyzetben az utánpótlás-nevelésben dolgozó edzők. Míg az egyéni sportoknál kicsivel nagyobb a lehetőség arra, hogy szorosabb kapcsolat alakuljon ki mester és tanítvány között, addig a csapatsportokban, ahol a napi másfél-két óra alatt egy szakember keze alatt akár 20-30 gyermek is megfordul, nagyon kevés idő jut a kapcsolat elmélyítésére. Ha még egy rácsos sisak is kerül a buksikra, akkor az a fontos pillantás, mely során a kicsik visszajelzést olvashatnak ki a számukra oly lényeges szerepet betöltő felnőtt szeméből, még távolabbinak tűnik. Pedig már jó ideje tudjuk, hogy maga a KAPCSOLAT a mozgatórugója mindennek ebben az időszakban.

 Ezért is olyan fontos, hogy ha lehetőség adódik rá, akkor minél több pályán kívüli időt töltsünk azokkal, akiknek a mentorai vagyunk.

S ha már a visszajelzéseknél tartunk, akkor érdemes beszélni egy nagyon érdekes és izgalmas jelenségről, mely ismételten arra mutat rá, hogy mennyire fontos az, ahogy a gyermekeinkkel kommunikálunk. Milyen nagy szerepe van azoknak a visszacsatolásoknak, melyeket tőlünk, szülőktől, edzőktől, pedagógusoktól kapnak. Igaz ez úgy otthon, a hétköznapokban, mint az iskolában és az edzéseken.

Carold Dweck pszichológus olyan kérdésekre kereste a választ, hogy milyen fontossággal bírnak a környezetből jövő visszajelzések a fiatalok fejlődésére és gondolkodására. Az egyik legismertebb kísérletébe 128 diákot vont be (10-11 éveseket), akiknek matematikai feladatokat adott. Az első tesztet követően, amely könnyű feladatokat tartalmazott, véletlenszerűen két részre osztotta a diákokat úgy, hogy ők nem is tudtak róla. Ezt követően a gyerekek egyik csoportjának a képességeit („látom, hogy milyen okos vagy, ügyesen megoldottad a példákat”), a másik csoportnak pedig az erőfeszítéseit dicsérte meg („keményen dolgoztál, mindent beleadtál”). Ezután egy nehezebb feladatsor következett, melynek a végén a gyerekekkel is közölték, hogy rosszabbul teljesítettek, mint az előző teszten.  Végül ismét egy ugyanolyan könnyű feladatsort kaptak, mint az első, hogy lássák, miként befolyásolta az előbbi kudarc a teljesítményüket. A dolgok ekkor váltak izgalmassá, ugyanis érdekes módon azok a gyermekek, akiknek a képességeit dicsérték meg, 25 százalékkal teljesítettek rosszabbul, mint az ugyanilyen nehézségű első teszten. Továbbá kevésbé élvezték magát a munkát, és jóval hamarabb is feladták a próbálkozást, mint azok a gyerekek, akiknek az erőfeszítéseit méltatták.

Mi állhat a jelenség hátterében?

Azok a gyermekek, akik az első csoportban voltak, a képességeikre vonatkozó visszajelzések hatására úgy gondolhatták, hogy az eredményeik a velük született adottságokon múlik, melyeket lehetetlen vagy nagyon nehéz megváltoztatni. Ebből következhetett az, hogy a második feladatban megélt kudarc után azt érezték, hogy szinte fölösleges is próbálkozni, nem elég okosak, képességeik nem elegendőek. Ez meg is látszott a harmadik teszten.

A második csoportban a gyerekek az igyekezetükre, a kitartásukra kapták az elismerést. Ebből azt érezték, hogy a kudarcélmény után is érdemes küzdeni, erőfeszítéseket tenni, túlléptek a negatív élményen, és nagyobb lendülettel dobták bele magukat a harmadik feladatba.

A kísérlet kiértékelése után Dweck kétféle gondolkodásmódot különböztetett meg, melyeket rögzült, illetve fejlődési gondolkodásnak nevezett el.

Akire a rögzült gondolkodás jellemző, úgy érzi, hogy teljesítménye veleszületett, megváltoztathatatlan adottságain múlik. Ebből „táplálkozik” az a hite is, hogy a kudarcai hiányos adottságai bizonyítékai, ezért ha olyan kihívások elé néz, melyek sikertelenséggel fenyegetnek, igyekszik elkerülni őket. Az a gyermek, aki így gondolkodik, a nehezebbnek tűnő feladatokat az első nehézség után feladja. Úgy érzi, hogy erőfeszítéseinek semmi értelme. Ő az, aki hajlamos összemérni magát másokkal, a többiek sikere pedig könnyedén elbizonytalanítja. Úgy gondolja, hogy ha rosszabbul teljesít, akkor kevésbé gyors, ügyes, okos.

Annak a fiatalnak az esetében, akire a fejlődési gondolkodás jellemző, az adottságok csak egy kiinduló pontot jelentenek és úgy véli, hogy a tehetség szorgalommal és kellő kitartással fejleszthető. Ezért van az, hogy ez a gyermek a hibákra, kudarcokra is úgy tekint, mint fejlődési lehetőségre, így nem idegen tőle az, hogy kockáztasson, kipróbáljon új dolgokat, nagyobb és izgalmasabb kihívásokba vágjon bele. Mivel hisz az önmagába fektetett munkában, ezért sokkal inkább fókuszál a folyamatra, mint a végkimenetelre.

Vajon ezek a gondolkodásmódok velünk születnek?

Én mindig óvakodtam az olyan kijelentésektől, amelyek szerint valaki azért jó sportoló, mert az édesapja is az volt, tehát „örökölte a tehetséget”. Vagy a „ne csodálkozz, hogy részeges, az édesapja is az volt”. A viselkedést a genetikával magyarázni kicsit olyan, mintha az ember le akarná tenni a felelősség terhét. Túl egyszerű és kézenfekvő válasznak tűnik. S bár valóban nagy szerepe van a genetikának abban, hogy végül milyen életpályát futunk be, mégis a környezet az, amely aktiválja vagy nem aktiválja ezeket a bizonyos hajlamokat. Sokkal inkább a látott minták, azaz a környezeti hatások határozzák meg, hogy miként fogunk viselkedni. Így van ez a gondolkodásunkkal is. Egy fiatal sportoló sokkal kevesebb munkát fog fektetni a készülésbe, edzésekbe, ha folyamatosan azt hallja, hogy mennyire tehetséges. Bármi is történjen vele, játsszon jól vagy éppen gyengén egy mérkőzésen, úgy fogja gondolni, hogy a teljesítménye mögött a vele született adottságai állnak. Ezzel szemben ha valaki arról kap visszajelzést, hogy a belefektetett munkának köszönhető jó a teljesítménye, akkor még elszántabban fog dolgozni, hogy a következő megmérettetésen korábbi önmagához képest is jobb eredményt érjen el.

Mikor ezekről a kutatásokról olvasok, néha én is elmosolyodom, hogy milyen komplex lény is az ember, és hogy milyen aprónak tűnő dolgokon múlhat az, hogy a gyermekeinket milyen irányba tereljük. Szerencsés helyzet, ha ösztönösen jönnek a jó megoldások, de akkor sem szabad búslakodni, ha ilyen helyzetekben ismerjük fel, hogy talán nem csináltunk mindent megfelelően. Ha sikerül tudatosítani önmagunkban, hogy egy ilyen apróka részlet milyen nagy dolgokra képes, akkor már ma elkezdhetjük gyakorolni szülőként, pedagógusként, edzőként, de akár barátként is.

S hogy ma se maradjon ki a személyes példa, hadd meséljem el néhány mondatban, hogy az én pályafutásomra milyen hatással volt az, hogy a környezetem csak az adottságaimra vagy az elért eredményeimre adott visszajelzést. Mondjuk nehéz is lett volna gyermekkoromban az edzésmunkámra bárminemű visszajelzést adni, hiszen a játszótéren sajátítottam el a foci minden ágát-bogát, ott pedig a kortársaimat csakis az érdekelte, hogy bepiszkálom a szőnyegporoló két párhuzamos vasa közé a labdát vagy sem. Aztán amikor már komolyra fordult a történet, a megkövetelt edzésmunkát elvégeztem, de sosem hittem abban, hogy ettől jobb leszek. Meg voltam győződve, hogy az edzés maximum arra jó, hogy bírjam a futást, de úgy gondoltam, hogy annyi vagyok, ami már amúgy is bennem van. Csak akkor kezdtem erről tisztább képet alkotni, amikor az aktív pályafutásom végeztével, jó 10-15 év elteltével megpróbáltam felkutatni, hogy milyen szerepet játszott az életemben a sport, és valójában mi is történt velem ezekben az években.

Mit jutalmazzunk dicsérettel?

Naivan azt hihetnénk, hogy csak a sportra lehet kihatása annak, ha abban a hitben növünk fel, hogy a készségeink velünk születnek. Nekem sikerült megtapasztalni egy másik árnyoldalát is. Amikor ugyanis egy reggel úgy ébredtem, hogy nem tudtam mozgatni a lábaimat, s nemsokára diagnosztizálták a porckorongsérvet, valahol mélyen a lelkemben azt éreztem, hogy ebből nem fogok tudni felépülni. Az a meggyőződés élt bennem, hogy mindegy, hogy mit teszek magamért, a sérvet ugyanúgy „megkaptam”, mint annak idején a tehetséget, s ez mostantól örökre velem marad. Míg sokan kitartó munkával képesek néhány hónap alatt műtét nélkül is felépülni egy ilyen sérülésből, addig nekem közel 5 évig tartott, s egyáltalán nem jelenthetem ki azt, hogy magamnak köszönhetem. Szükségem volt valakire, aki hitt a saját munkájában, és sokkal jobban hitt bennem, mint én magamban. Így aztán a nagy „szigor” mellett újra megerősödtem, s hogy hepiend legyen a vége, meg is nősültem. Igen, nem volt nehéz kitalálni, hogy a páromnak sikerült engem újra „összeraknia”.

A kutatások, a tapasztalat és saját példám is azt mutatja, hogy nagy segítségére lehetünk fiataljainknak, ha nemcsak a végkimenetelt jutalmazzuk dicsérettel („te nyertél, gólt lőttél, 10-est kaptál”), hanem azokat az erőfeszítéseket is, amelyeket edzésen vagy akár otthon, a tanulás során mutatott („látom rajtad az igyekezetet, sokkal jobban ment, mint legutóbb”). Utóbbi esetében másodlagos az eredmény, az a fontos, hogy fiatal sportolóinkat hitelesen erősítettük meg. Ők ugyanis nagyon jó érzékkel „olvassák le” rólunk, hogy igazat mondtunk-e vagy sem.


Irodalom:

Gyömbér Noémi, Kovács Krisztina, Ruzits Éva: Gyereklélek sportcipőben – Fiatalkori és utánpótlás sportpszichológia mindenkinek. Budapest, 2016, Noran Libro.

Carol Dweck: Szemléletváltás. A siker új pszichológiája. Budapest, 2015, HVG.

Mi is az SZJA-blog?

 
 
 
 
Vissza
 
 
 
 
Minden jog fenntartva. Copyright © 2016 SZ.J.A. Székelyföldi Jégkorong Akadémia