A teljesítménymotiváció – kortól, nemtől függetlenül – az egyénnek azt a késztetését foglalja magában, hogy élete során minél nagyobb teljesítmény elérésére törekedjen, mert ez növeli az önbizalmat, személyes hatékonyság érzetét.
Összetevői:
- kudarctól való félelem
- igényszint
- kiválóságra törekvés (arra való motiváció, hogy a személy kiváló színvonalat érjen el, a legjobbat hozza ki magából)
- versengés (motiváció a másokkal való versengésre a győzelem érdekében)
- szerzésvágy (az anyagi javak megerősítő jellegén alapuló motiváció)
- szaktekintélyek általi megbecsülés
- társak általi megbecsülés
- függetlenség útján elért teljesítmény (arra való motiváció, hogy a személy jól teljesítsen olyan feladathelyzetekben, amelyekben az egyéni kezdeményezést jutalmazzák)
Igényszint:
Egy sportoló folyamatosan elvárásokat támaszt saját magával szemben. Kialakít egy igényszintet, amit, ha sikerül teljesíteni, akkor sikert él meg, ha pedig az igényszintje alá csúszik, akkor az kudarcként kereteződik a fejében.
Ashel (2003) kutatásában megfigyelték, hogy a sorozatos sikerélmény hatására ez az igényszint emelkedik, a kudarcszéria hatására pedig csökken. Az eredmény érdekessége, hogy siker esetén sokkal nagyobb mértékben emelkedik az igényszint, mint amilyen mértékben csökken kudarc hatására.
Igényszint szerint a sportoló lehet sikerorientált és kudarckerülő.
A sikerorientált sportoló a győzelmet saját erőfeszítéseik és képességeik eredményének tekintik, a kudarcot az erőfeszítés hiányával magyarázzák. A kudarckerülők pedig akkor sem kockáztatnak, ha a siker valószínűsége jelentős. Gyakran olyan célokat tűznek ki, amit bármikor meg tudnak valósítani, nincs benne rizikó, kihívás.
Igényszintünk nem velünk született, hanem a környezeti hatások alakítják. A győzelmet könnyen keretezzük sikerként, a vereséget pedig kudarcként. Fiatal sportolók, mivel még nem szilárd énidentitásról beszélünk, gyakran kerülnek az alábbi gondolat csapdájába: „Ha ezt nem nyerem meg, bebizonyosodik, hogy emberileg is egy senki vagyok.”
Versengés:
A kilencvenes évekig úgy gondolták, hogy a versengés és az együttműködés egymással szemben és egymást kizáró viszonyban állnak. Nem világították meg a versengés pozitív és az együttműködés negatív oldalát sem. Pedig nem csak pusztán versengésről és együttműködésről beszélhetünk, hanem létezik a versengésnek konstruktív és destruktív formája is.
A konstruktív versengés egy élvezetes élmény, mely során a felek barátságos viszonyban állnak egymással. Emellett az esetek többségében a konstruktív versengés nem vezet konfliktushoz, a győztes győzelem feletti öröme mellett együtt érez a vesztessel. A konstruktív versengés ismérve, hogy a felek a feladat iránt elkötelezettek, s úgy érzik, hogy kellő belső motivációval rendelkeznek ahhoz, hogy az esetleges kihívásokat kezelni tudják. A versengésnek ebben a formájában megjelenik az önfejlesztésre való törekvés. Jellemző még továbbá a nyílt kommunikáció, a kimenetel felett érzett kontroll és az is, hogy a kudarc az egyének tudatában tanulási lehetőségként él. A konstruktív versengés egyik kritikus meghatározója a szabályok tisztelete, a „fair play” szemlélet.
Ezzel szemben a destruktív versengés ártalmas, feszültséget szül, aláássa a belső motivációt, blokkolja a feladat elvégzésre fordítandó energiát, rontva ezzel a teljesítményt. A felek dühöt és irigységet, olykor agressziót élnek át. A feleket a győzelemre az én-erősítés vágya hajtja. Viszonyukat bizalmatlanság jellemzi, melyből következik az őszintétlen, gátolt kommunikáció. Az így kialakuló légkör pedig nem teszi lehetővé a gondolatok szabad áramlását. A destruktív versengés tipikus ismérve továbbá a tisztességtelenség és a „fair play” teljes hiánya.
A társ elleni agresszióval foglalkozó szakirodalom egyik leghangsúlyosabb eredménye, hogy más személyek negatív eseményekkel kapcsolatos felelősségét az agresszív gyerekek torzultan érzékelik. Sok kutató számol be arról, hogy az agresszív gyerekek észlelései úgy torzulnak, hogy a társ cselekedete révén létrejött negatív események után hajlamosak annak ellenséges szándékot tulajdonítani, különösen akkor, ha az esemény oka nem egyértelmű. Az agresszív gyerekek nem agresszív társaiknál nagyobb valószínűséggel hajlanak arra a következtetésre, hogy a társuk az adott dolgot „szándékosan” csinálta, vagyis hajlamosak arra, hogy a történtekért a másik embert tegyék felelőssé. Az ilyen torzult felelősségvállalás vezet tehát az agresszív, megtorló akciókhoz. Az agresszív gyerekek esetében tehát az a probléma, hogy akár a társas kulcsingerek valamely torzítása, akár a hozzáférhető információ szelektív felidézése révén gyakran indokolatlanul ellenséges szándékot tulajdonítanak társaiknak olyan szituációkban, ahol a történtek oka bizonytalan.
Hogyan lehet előidézni konstruktív versengést?
Biztos recept sajnos nem létezik arra, hogy miként idézzünk elő önfejlesztő versengő attitűdöt. Ez egy olyan szemléletváltást igényel, melyet kulturális szinten lenne érdemes kezdeni. Hazai iskolában a tanárok gyakrabban alkalmaznak versengő feladatmegoldást és gyakrabban szólítanak fel spontán módon versengésre, mint együttműködésre. Az oktatáson túl, a családnak, mint szocializációs közegnek is óriási szerepe van abban, hogy a fiatal miként viszonyul az együttműködés-versengés / siker-kudarc rendszeréhez. A szülőknek érdemes figyelniük azokra az üzenetekre, melyeket nemcsak szóban, de mimikájukkal, tekintetükkel, hanghordozásukkal is közvetítenek a fiatalnak egy-egy versenyhelyzetben. Emellett a játékostársakra, edzőkre, szülőtársakra irányuló direkt és metaszintű kommunikáció is modell értékű a gyerek számára. Ha a szülő részéről ez a viszonyulás destruktív, agressziótól fűtött, nagyobb valószínűséggel fog a fiatal téthelyzetben mindenáron legyőzendő ellenfélként tekinteni a másikra. Emellett saját önértékelési narratívájába is beköltözik a „győztes-vesztes” címke.
Előző lecke: Külső és belső motiváció
Következő lecke: A fiatalkori sport céljai
