A Székelyföldi Jégkorong Akadémia arra törekszik, hogy a központjaiban készülő fiatalok megkapják a lehető legmagasabb színvonalú sportképzést. Ugyanakkor elengedhetetlenül fontos, hogy olyan biztonságos, inspiráló, motiváló közeget teremtsünk, amelyben emberként és jégkorongozóként egyaránt egészségesen tud mindenki fejlődni. Ennek lehetőségeiről Miklós Csongor pszichológussal, segítővel beszélgettünk.

Arra kérünk, mutatkozz be a Székelyföldi Jégkorong Akadémia közösségének! Mivel foglalkoztál korábban?

A csíki, felcsíki embereknek a fotóim által lehet ismerős a nevem, ugyanis az elmúlt évtizedben a tanulás mellett a fotográfia, a vizuális képalkotás volt a hivatásom. Úgy is fogalmazhatnék, hogy munkásságomnak volt egy tudatosan felépített, látható, és egy háttérben kibontakozó, láthatatlan része. Többek között fotográfiából, PR-ból és online kommunikációból éltem és finanszíroztam a tanulmányaimat. Szerettem magamra, mint „szabadúszóra” tekinteni abban az értelemben, hogy én dönthessem el, milyen jellegű munkákat vállalok el és mikor. Az egyetem mellett ez jól is működött, azonban a diplomaszerzés után már azt a lehetőséget kerestem, ami mellett el tudok köteleződni.  Az SZJA-nak olyan víziója van, amellyel teljes mértékben azonosulni tudok és egyben nagy kihívásnak is találom. 

Hogyan kerültél kapcsolatba a sporttal és mit jelent számodra?

Már egészen kiskoromtól a sport köré épült az életem. Édesapám országos bajnok gyorskorcsolyázó volt, így már csak az egészséges vágy is, hogy hozzá hasonlítsak, a sport fele terelt, igaz korcsolyázni ma sem tudok rendesen. Kisiskolás koromban egy évet jégkorongoztam Csíkmadarason, de szüleim válását követően Kézdivásárhelyre költöztünk, ahol rögtön a futball szerelmese lettem, s ez a szerelem már örökre megmarad. A sport nagyon sok nehéz élethelyzetből kisegített, a mindenkori csapatom második családként funkcionált az életemben, egy olyan stabil bázist jelentett, ahol mindig biztonságban érezhettem magam. Ugyanakkor a kortársakhoz való kötődést nem lehet a szülői szeretethez hasonlítani, így a rengeteg pozitív élmény mellé a fájdalomból is kijutott néha, ha például kirekesztettnek éreztem magam. Ezek olyan, a felszín mögött meghúzódó érzékeny pontok, amelyek nagyban befolyásolják a fiatalok érzelmi világát, fejlődő énképüket, s melyeket felnőtt segítsége nélkül nagyon nehezen tudnak kezelni.

Hogyan jött az életedben a pszichológia?

Gyermekként meg voltam győződve róla, hogy híres futballista leszek. Ebből a vágyamból úgy tűnt, hogy senki és semmi nem tud kitéríteni, hiszen fizikai adottságaimnak köszönhetően – két fejjel voltam magasabb a kortársaimnál – megállíthatatlan voltam a pályán. Azt hiszem, hogy a szüleim nem teljesen értették, hogy mi történik velem, az edzőim pedig nem látták előre tisztán, hogy milyen nagy lemaradásban van a székelyföldi futballoktatás a nyugati országokhoz képest. Ösztönből csináltunk mindent, nagyon kevés szakmaiság keveredett a dologba. Aztán amikor 18 évesen Magyarországra kerültem, jött a hidegzuhany, s hirtelen kitisztult a kép. Megmutatkozott a technikai különbség a felnőttek világában. A mindenáron győzni akarás, a küzdés már nem volt elég, sőt, belehajtottam magam a különböző sérülésekbe. Végül ott álltam 20 évesen sérülten, belebukva a futballba, jövőkép nélkül és a világ legmagányosabb emberének éreztem magam. Valahol ott kezdődött minden, csak akkor ez még nem tudatosult bennem. Akkor kezdett kibontakozni bennem a vágy, hogy olyan hivatást válasszak, amely segíti az olyan fiatal sportolókat, amilyen egykoron én is voltam. Éreztem egy űrt ezen a területen, és elhatároztam, hogy megpróbálom ezt betölteni abban a közösségben, ahova tartozom.

Sportpszichológia. A te szemszögedből hogyan lehet meghatározni, jól körülírni ezt a fogalmat? Mivel foglalkozik egy sportpszichológus?

Az a tapasztalatom, hogy ha már a „pszichológus” szót meghallják az emberek, borsódzik a hátuk. Valahogy felcímkézték ezt a fogalmat azzal, hogy ha valaki a pszichológus segítségét kéri, akkor ott nagy a baj. Valójában pedig valószínűleg arról van szó, hogy nem tudjuk, hogy mi történik egy pszichológussal folytatott beszélgetés során, s amit nem ismerünk, attól jobb távol maradni. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy egy találkozás után ez az attitűd igen hamar megváltozik. Magamat semmiképp nem határoznám meg sportpszichológusként, hiszen nem kimondottan csak a sportolókra fókuszálok, hanem magára a szervezetre, a sportkörnyezetre és azokra az emberekre, a szülőket, edzőket is beleértve, akik a gyermekekkel kapcsolatban vannak. A pszichológus kifejezés helyett pedig jobban szeretem a segítőt használni, ez talán megfoghatóbb mindenki számára. Abban próbálok az emberek segítségére lenni, hogy jobban ráláthassanak a saját helyzetükre, így akár közösen megtaláljuk az őket akadályozó tényezőket. Persze nagyon örvendenék, ha már ott tartanánk, hogy kizárólag a fiatalokat kellene felkészíteni arra, hogy kihozhassák magukból a maximális teljesítményt, de azt gondolom, hogy ehhez még nagyon sok tényezőnek változnia kell. Elsősorban természetesen annak, ahogy a fiatal sportolóinkra tekintünk.

Mire gondolsz konkrétan?

Az a tapasztalat világviszonylatban is, hogy a gyermekekhez, mint „kis felnőttekhez” közelítünk. Úgy kezeljük őket, ahogy mi gondolkodunk, és sokszor olyan elvárásaink is vannak irányukba, mint amilyeneket a felnőttekkel szembe támasztunk. A világ vezető akadémiái már felismerték ezt a problémát, hiszen kutatócsoportok folyamatosan vizsgálják többek között azt, hogy mi az oka annak, hogy olyan sok 13-14 éves gyermek hagyja el hirtelen a pályát és utálja meg a sportot örökre. A számos összetevő közül az egyik pont az, hogy túl nagyok az elvárások, miközben sem testileg, sem lelkileg nem állnak még készen arra, hogy folyamatosan teljesítsenek. Nekünk, felnőtteknek az lenne a feladatunk, hogy megértsük a világukat, és ahhoz igazítsuk az elvárásainkat. Ma már a tudomány rengeteg mankót tud adni a kezünkbe, és a mi döntésünk, felelősségünk, hogy szeretnénk-e használni ezeket a mankókat. Ezekre a dolgokra úgy tekintek, mint kihívásokra, melyeket egymást támogatva, közösen kell megugorjunk.

Neked, mint segítőnek, konkrétan mi lesz a feladatod a Székelyföldi Jégkorong Akadémiánál?

Természetesen a gyermekek érzelmi, mentális stabilitása kell a fő cél legyen számomra. Ez azonban egy nagyon összetett dolog, hiszen sok tényező határozza meg az ő jólétüket. Első körben az edzőkkel, mentorokkal találkoztam, akik napi kapcsolatban vannak a fiatal sportolókkal, sok esetben majdnem olyan szoros kapcsolatot ápolnak velük, mint a szüleik. Azt tapasztaltam, hogy nincs könnyű dolguk az edzőknek sem, hiszen minden gyermek egy külön világ, és nagyon nehéz az edzések mellett még ezeket a világokat is külön-külön megismerni, és megfelelően kezelni. Arra törekszem, hogy partnerként tekinthessenek rám az edzők, akivel majd hosszútávon megoszthatják a gyermekekekért vállalt felelősség „terhét”. Természetesen a szülők bizalma nélkül nem tudunk érdemi munkát végezni, így következő körben velük szeretnék találkozni, hogy megismerhessenek és eldönthessék, hogy a segítségükre lehetek-e vagy sem. Ezután indulhat az a munka, amit a gyermekekkel közösen végezhetünk. Én akkor érezném magam hasznosnak, ha egyre több gyermek arcán látnám, hogy örömmel jár jégkorongozni, ugyanúgy élvezi az edzést, mint a mérkőzéseket, és ha ez a környezet számára pozitív érzelmeket biztosítana, nem félelmet és szorongást.

Szerencsére egyre több edző érzi szükségét annak, hogy foglalkozzunk a gyermekek önbizalmának építgetésével, a szorongásuk oldásával, illetve az érzelmeik kezelésével, így mondhatni a közös munka el is kezdődött. Emellett természetesen állok a szülők rendelkezésére, minden olyan kérdésben, ami a gyermekükkel kapcsolatos és úgy érzik, hogy egy külső, objektív rálátás segíthetne a megoldástalálásban.

Az SZJA-nál edző gyerekek valójában a család-iskola-sport háromszögben nevelkednek. Mennyiben különleges ez a helyzet? Milyen kihívásokkal jár, hogy három különböző közegben is fontos impulzusok érik a játékosokat? Hogyan lehet összehangolni ezt a hármast?

Azt gondolom, hogy nincsenek könnyű helyzetben sem a gyerekek, sem a szülők, de még a pedagógusok sem. Egyrészt az a személyes véleményem, hogy a mai iskolarendszer mindennek nevezhető, csak gyermekbarátnak nem. Nem úgy lett kidolgozva, hogy a gyermekek életkori sajátosságait tartsa szem előtt. Őrület, hogy 50 perceket kell fegyelmezetten ülni napi 6-8 órában olyan életkorban, amikor a gyermek első számú örömforrása a mozgás. Igazi kihívás lehet a pedagógusoknak, hogy kreatív ötletekkel álljanak elő, ami élvezetessé teheti a gyermekek számára is a tananyag elsajátítását, amiből ha tetszik, ha nem, „vizsgázni” kell. Sok gyermeknek jelent stresszforrást megfelelni ezeknek a követelményeknek. Az iskola után jöhet az edzés, ahol ismételten figyelni kell, még akkor is, ha az edzők próbálják a lehető legélvezhetőbbé tenni a foglalkozásokat. Ha még ezek után házi feladat is van – márpedig legtöbbször van – , akkor felmerül a kérdés, hogy mikor van idő szabad játékra és mikor pihen a gyerek teste, idegrendszere? Azt gondolom, hogy az a legideálisabb, hogyha a családi fészek valóban a béke szigete, ahol a gyermek belső igénye, hogy kövesse a szülőt és nem ismételten elvárásoknak kell megfelelni. A kérdésre válaszolva, az a véleményem, hogy csakis tudatosan lehet összehangolni a fent említett hármast, szem előtt tartva a gyermek személyiségét és igényeit, ugyanakkor meggyőződésem, hogy minden titok nyitja a kapcsolatok minőségében rejlik. Ha a gyermek-szülő-pedagógus/edző kapcsolat a bizalmon és a kölcsönös megértésen alapszik, akkor igazán nagy baj nem lehet. Úgy gondolom, hogy ezeken a kapcsolatokon érdemes dolgozni.

Hogyha megrajzolhatnád egy kiegyensúlyozott, ideális sportoló mentális, pszichológiai jellemrajzát, ez hogyan nézne ki egy 16 éves jégkorongozó esetében? És egy felnőtt, profi esetében?

Én úgy gondolom, hogy a 16 éves kor igen kritikus időszak. Általában ekkora kellene készen álljon egy fiatal testileg, mentálisan és érzelmileg, hogy az igazi „nagybetűs” versenyzésbe belevágjon. Mégis meglepő módon nagyon sokan ebben az időszakban hagyják el a pályát. Nagyon keveset foglalkozunk ezzel, mert abban a tévhitben vagyunk, hogy csak a szakmájukat rég gyakorló emberek éghetnek ki, pedig tinédzserként is rengetegen lépnek ki a szervezett sportból burnout miatt. Ezt tévesen annak tudjuk be, hogy kritikus életszakaszban vannak, épp változik a személyiségük, pedig a tanulmányok azt mutatják, hogy pont annak lettek az áldozatai, hogy 10-12 éves korban korosztályukhoz képest kimagaslóan teljesítettek. Ez pedig magával hozta azt is, hogy meccsről-meccsre nekik kellett a legtöbb időt jégen tölteni, így mire megérkeztek volna a felnőtté válás előszobájába, menekülnek még az öltöző illatától is. Ugyanakkor sok esetben a későn érők már korábban kiléptek a rendszerből, mert nehezen élték meg a mellőzöttséget, a kispadon való didergést. A kérdésre visszatérve tehát azt gondolom, hogy azon 16 éves mögött, aki még mindig lelkesen a pályán van, fellelhető egy biztonságot nyújtó család, egy jó edzői, segítői stáb és szerencsés esetben egy olyan iskola, amely még egészséges követeléseket támaszt vele szembe. Ebben az időszakban egy fiatal sportoló már felvérteződik azokkal a készségekkel, amelyek segítenek megküzdeni a verseny adta stresszhelyzetekkel, képes felismerni és megtanulja szabályozni érzelmeit, kezelni a versenyzés olyan velejáróit, mint például az utazás, a szurkolói jelenlét, programváltozások stb.

Egy felnőtt esetében már arról beszélhetünk, hogy egy „kész” sportolóval állunk szemben, aki nap mint nap már azért edz, hogy fokozza a versenyteljesítményét. Teljes mértékben képes kontrollálni a mozgását és az akarata irányítja őt, illetve maga a cél húzódik meg a motivációja mögött. Felnőttként már tudnia kell teljesen függetleníteni magát azoktól a tényezőktől, amire nincs ráhatása. Ezen dolgozunk, hogy előbb-utóbb minden sportoló megérkezzen ide.