Belépés Regisztrálás Székelyföldi Jégkorong Akadémia főtámogatója
Hírek
 
„Mindenki annyit kap vissza, amennyit befektet” - Sille Tamással beszélgettünk
2020-05-17
 

Dunaszerdahelyen született, Pozsonyban vált profi jégkorongozóvá, Székesfehérvárról hívták meg a magyar válogatottba, Szapporóban, Japánban lett világbajnok, most pedig Székelyföldön dolgozik. Komoly eredménysorral és tapasztalattal a háta mögött az idei szezon kezdetén csatlakozott a Székelyföldi Jégkorong Akadémiához. Sille Tamással, az SZJA mentoredzőjével beszélgettünk.


Nagyon sikeres és kifejezetten hosszú játékospályafutás áll mögötted. Mit csináltál előtte? Hol, hogyan telt a gyerekkorod, milyen szerepe volt a sportnak a legelső években?

A történetet úgy kezdeném, hogy a siker relatív fogalom, és mindenki számára mást jelent, másképp ítéli meg. Számomra a siker az, amikor meg tudod valósítani az álmaid és céljaid, amiket kitűztél magad elé. Az én álmom Dunaszerdahelyen, a volt Csehszlovákia területén kezdődött. Ott születtem, és 11 éves koromig ott éltem a bátyámmal és a szüleinkkel. A csallóközi város ma is inkább a fociról híres, erős hagyománya van a sportágnak. Ennek és a stadion közelségének köszönhetően én is focizni kezdtem, mint sokan mások. Szerettem mozogni, futni, mászni, de maga a játék volt a lényeg. Nyáron foci, ősztől pedig beindult a hokis szezon az utcán. Nem volt fedett pálya, csak nyitott tér palánkkal körbe véve, ahol télen természetes jégen közönségkorit szerveztek. Oda jártunk csúszkálni, én is ott tettem meg az első lépéseket a jégen. A környékbeli halastavakon játszottunk, vagy az úton kergettük a korongot a megfagyott hófelületen.

A közös játék mikor fordult komolyabbra? Hogyan kerültél kapcsolatba a szervezett jégkoronggal?

7-8 évesen, Sándor bátyám révén, aki Pozsonyba járt edzésekre. Mesélt nekem az élményeiről, a jeges- és száraz edzésekről, kíváncsiságom pedig eljuttatott egy hétköznapi edzésre a tornaterembe. Nagyon megtetszett, és a következő jeges edzésen, ami azon a hétvégén volt, már a többi gyerekkel csúsztam reggel 6-kor a jégen. Így ért véget egy kisfocis karrierje, és kezdődött el egy jégkorongozóé. 11 éves voltam, amikor átköltöztünk Pozsonyba, hogy tudjuk folytatni az edzéseket, mivel az összesen 100 kilométeres mindennapi ingázás már nagyon megterhelő volt az iskola mellett. Visszagondolva, a szüleink nagy áldozatott hoztak, és nekik köszönhető, hogy jégkorongozó lehettem.

Hogy foglalnád össze az aktív pályafutásodat? Mik azok a sarokpontok, amik neked a legmeghatározóbbak, amik jól jellemzik az hokis éveidet?

Három részre osztanám fel a pályafutásomat. Utánpótlás, felnőtt és válogatott szereplés. A gyerekkori klubom és nevelő egyesületem a Slovan Bratislava volt, a korosztályos csapatokat végig járva sikerült fejlődnöm, 17 évesen léptem először jégre a felnőtt csapat tagjaként. 18 évesen a kötelező katonai szolgálat miatt két évre a honvéd hokicsapathoz, a Dukla Trencsénhez kerültem. Két szezon után visszatértem a nevelő klubomhoz, és ott kezdtem el a profi pályafutásomat, ezzel beteljesült az egyik gyerekkori álmom.

Itt még nem volt megállás. Hogy alakult tovább a profi karriered?

Megfordultam a Nyitra, Zólyom, Senica, majd a Skalica csapatánál, ahol közös sikereket arattunk az NHL-sztár Zigmund Pálffyval. Az egyik eredményes szezon után meghívót kaptam a szlovák válogatottba, de a vébére utazó keretbe nem kerültem be. 29 évesen itt már úgy láttam, hogy a másik gyerekkori álmomról le kell mondanom, azonban közbeszólt a sors vagy Isten keze. A millennium évében, 2000 nyarán Magyarországra kerültem az Alba Volán Székesfehérvár csapatához, ahol 3 év után beteljesült a másik gyerekkori álmom. A 2003-as budapesti rendezésű divízió I-es vébén magyar színekben képviselhettem az őseim, felmenőim országát a nemzeti csapat tagjaként. Magyar színekben az ezt követő években 11 vébén vettem részt, és nagyon sok élménnyel, közeli baráttal gazdagodtam.

Csak sikerek voltak?

Egyáltalán nem. Visszanézve a pályafutásomra, mind klub, mind válogatott szinten gazdagnak mondható. Tele volt élményekkel, izgalommal. Viszont a sporthoz a sikerek és a dicsőség mellett hozzátartoznak a hibák és a kudarcok. A kérdés csak az, hogy egy pofon után fölállsz, és küzdesz tovább, vagy feladod. Nincs olyan sikeres sportoló a világon, aki feladta volna a küzdelmet. Nekem is jutott mindkettőből, völgyek és csúcsok, de mindenképpen jobban hangzik a siker, és szívesebben is beszélünk róla.

Sok jó eredményt értél el a jégen, de a szurkolók számára talán a legemlékezetesebb siker a szapporói feljutás és az elitben való szereplés. Neked milyen emlékeid kapcsolódnak ezekhez?

Igen, Szapporo, 2008, feljutás az elitbe. A fél világot be kellet utazni, hogy elérjük, és átéljük azt az álmot, amit minden sportoló meg szeretne tapasztalni. A győzelem nem volt egyszerű, kellett egy kis szerencse, vagy megint Isten keze. Egy olyan csapat jött össze, amelyikben mindenki mindenkiért hajtott, küzdött. Nem az egyéni, hanem a csapatszintű eredményesség volt a cél. Az edzők részéről is kaptunk annyi bizalmat és szabadságot, hogy a végén meg tudtuk ünnepelni a nagy feljutást az elitbe. Fergeteges ünneplés a jégen és utána hajnalig Szapporo szívében. Előkelő érzés figyelni a napfelkeltét egy olyan országban, mint Japán, főleg ha egy aranyérem lóg a nyakadban. Viszont akkor még nem sejtettük, hogy az elitben már nem lesz komplett a csapat.

A 2009-es svájci vébét szomorú események előzték meg. Egy hónappal az A csoportos szereplésünk előtt elhunyt ifj. Ocskay Gábor, a válogatott meghatározó csatára. A szomorú események rányomták a bélyeget a felkészülésre, és a csapat is megváltozott egy kicsit. Már nem volt ugyanaz, mint a régi. Egyszerűen érthetetlen volt, hogy távozott egy társ, aki ott volt mindig a központba, bíztatta a többieket, küzdött, harcolt a végsőkig, viszont most már a jégen nem tud segíteni a csapatnak.

Gólt szereztél az elitben Szlovákia ellen, játszottál Kanada és Fehéroroszország ellen. Emberileg és szakmailag mit adott neked a svájci világbajnokság?

Nyitómeccs a vébén Szlovákia ellen. Nagy felhajtás a médiában, az újságok, többnyire a szlovák lapok, de azért a magyar bulvárlapok is már hetekkel a vébé előtt csámcsogtak a szlovák-magyar viszonyok és történelem miatt a témán. Abban az időszakban pont a Skalica csapatától szezon közben búcsúztam, és itt, Székelyföldön találtam menedéket pár hónapig a HC Csíkszeredánál.

Közvetlenül a meccs előtti napokon érezhető volt a feszültség, sok ismerősöm és volt csapattársam is játszott az ellenfélnél, még a szövetségi kapitány is korábbi edzőm volt. Többször is szóba került a 2004-es magyar győzelem a szlovák csapat ellen, a budapesti felkészülési tornán.

Maga a meccs elképesztő hangulatban zajlott, a magyar szurkolók nagy számban jöttek el, az elejétől a végéig buzdítottak minket, hajtottak előre. Természetesen nem mi voltunk az esélyesek, a szlovák csapat több NHL-es sztárral megerősítve elejétől diktálta a tempót. Sokszor nem tudtuk hol áll a fejünk, de a kapusunk, és minden szent és az angyalok is velünk voltak. Közel 50 lövést küldtek a kapunkra, ha nem számoljuk a blokkolt lövéseket. Ezzel együtt az eredmény szempontjából meccsben tudtunk maradni. Mi összesen 13 lövést küldtünk a kapu irányába, ebből 3 gól született.

A harmadik, egyenlítő gólt éppen te lőtted.

Igen, 6 perccel a vége előtt. Bíztam benne, hogy kibírjuk végig, és hosszabbításba visszük a meccset, de sajnos nem sikerült. 13 másodperccel a vége előtt Bartecko belőtte a negyedik gólt, és elszálltak a reményeink a pontszerzésre. A vérző sebekre a magyar szurkolótábor himnusza jelentett enyhe tapaszt. Hátborzongató élmény volt. Ott lepörgött előttem a dunaszerdahelyi gyerekkorom, amikor arról álmodtam, hogy egyszer én is válogatott játékos leszek, és gólt szerzek a világbajnokságon. Ezekért a pillanatokért érdemes korán kelni, és keményen dolgozni éveken át, fejleszteni a képeségeidet.

A többi meccs is nagyszerű hangulatban zajlott, a magyar szurkolók kitettek magukért, soha nem adták fel, még akkor sem, ha szemmel láthatóan az ellenfelek más súlycsoportba tartoztak. Emelt fővel távozhattunk az összes mérkőzés után, mert mindent kiadtunk magunkból. Sok tapasztalatot szereztünk játékosként, megfigyelhettük a nagy csapatokat közelből, hogy készülnek a játékosok, mik a rutinjaik.

Visszavonulásod után is a sportág közelében maradtál. Legutóbb Budapesten dolgoztál. Miért döntöttél úgy, hogy Székelyföldön folytatod, miért volt vonzó számodra a Székelyföldi Jégkorong Akadémia projektje?

A 2013-as visszavonulásom után maradtam Fehérváron edzőként, és segítettem a felnőtt EBEL-csapat munkáját. Három év után váltottam, és Budapesten folytattam szakmai igazgatóként az újonnan alakult egyesületnél. Szeretem a kihívásokat, emellett fontos számomra, hogy legyen értelme a munkámnak, amit végzek. Az akadémiánál látom a fejlődési lehetőséget, fiatal, egészséges sportolókat tudunk formálni, nevelni, és ez vonzó számomra.

Nemcsak tanúja, de tevékeny részese is voltál a magyar jégkorong felemelkedésének, ami részben a szapporói sikerben csúcsosodott ki. Itt Székelyföldön hasonló ütemű fejlődésről, előrelépésről álmodunk. Mi kell ahhoz, hogy egy hokikultúra viszonylag rövid idő alatt megközelítse a szűk elitet?

A magyar hoki felemelkedése nem az egyik évről a másikra történt meg. A szapporói feljutás után még sok év telt el, amíg beérett a szervezett és szakmailag elfogadható munka gyümölcse. A korosztályos bajnokságok megfelelő szervezése és a tehetséggondozó utánpótlásprogram beindítása volt az alap. A nemzetközi megmérettetések kulcsszerepet játszottak, és elkerülhetetlenek voltak a fejlődés szempontjából. A versenyhelyzet kialakítása készíti fel a sportolókat a nagy megmérettetésekre. Csakis így lehet elérni a kitűzött célokat és a hatékony növekedést. A jégkorong egy összetett sport, ezért nem elég csak a jégen elvégzett foglalkozás, fontos a sportoló fizikális képességeinek korához mért fejlesztése is. Mindemellett nem szabad elfelejteni az elméleti oktatást, aminek a sportolással összhangban kell működnie.

Mentoredzőként dolgozol itt lassan egy éve. Hogy látod, mik azok, amik már most adottak a fejlődéshez, min kell még föltétlenül változtatni ahhoz, hogy 10-15 év múlva székelyföldi játékosok a legerősebb európai, akár tengerentúli ligák ajtaján kopogtassanak?

-Minden hozzáállás kérdése. Mindenki annyit kap vissza, amennyit befektet. Folyamatos munka, tanulás, elhivatottság, elszántság, kitartás és támogatás kell. Nagyjából 10-15 évre van szükség ahhoz, hogy egy sportoló, aki 6-8 évesen kezd el korongozni, elérje azt a szintet, hogy készen álljon a felnőtt hokira. Csapatsportról beszélünk, de egyénekből áll a csapat, és minden egyes játékoson múlik, hogy mennyi energiát fektet bele, mit szeretne elérni.

Természetesen a gyerekek az elején csak ismerkednek a sporttal, a játékkal. Az első, hogy megszerettessük velük a sportot, fejlesszük a mozgáskultúrát, majd később megtanítjuk őket edzeni, küzdeni, nyerni.

Mi a helyzet az akadémiánál?

Itt egyértelműen adottak a lehetőségek a fejlődésre. Van jégpálya, metodikai központ, orvosi ellátás, konditerem, sportágspecifikus készségeket fejlesztő berendezések, rehabilitációs részleg. Ezek mind segítik a fiatal sportolók képesség-, és teljesítménynövelését. Persze lehet még mindig tovább fejleszteni az infrastruktúrát, hogy minden kisebb központban is megfelelő legyen a jégpálya. Ahogy már említettem, a fiatal sportolók számára nagyon fontos az általános és rendszeres fizikai felkészülés is a jeges edzések mellett. Viszont azt tapasztaltam, erre most még nem mindenhol adódik megfelelő lehetőség.

Kell változtatni a gondolkodáson is úgy az edzőknek, mint a szülőknek, és talán a tanároknak is. Ami működött 10 vagy 20 évvel ezelőtt, nem biztos, hogy erre a generációra is ugyanolyan hatással lesz.

Azoktól a gyerekektől, akikkel közvetlenül foglalkozol, mit szoktál elvárni, edzőként mik az alapelveid, amiket mindenképp követnie kell egy játékosnak?

Számomra fontos és alapvető, hogy legyenek jó csapattársak, tiszteljék egymást és a környezetüket. Edzéseken és meccseken adjanak ki magukból mindent, élvezzék a hokit és tanuljanak új dolgokat.

Nemcsak volt jégkorongozó és edző vagy, de egy sikeres hokista édesapja is. Mivel ismered mindhárom nézőpontot, mit tanácsolsz, mire kell nagyon figyelniük a jégkorongos szülőknek.

Nehéz egyensúlyban tartani mind a három szerepet. Sokszor kritikusabb szemmel néztem, és ítéltem meg én is a dolgokat, mint ahogy kellett volna. Voltak nehéz pillanatok, amikor nem értettem egyet a fiam döntéseivel, de el kellett fogadnom. Támogatás és nevelés a szülők feladata, a gyerekeknek fontos a pozitív visszajelzés, a bíztatás, főleg a nehéz pillanatokban. A legfontosabb az, hogy örömet okozzon nekik a játék, élvezzék, amit csinálnak. A kisebbik fiamnál más szemmel látom már a dolgokat, és inkább tanár-szülő szempontból nézem. Ne kritizáljuk, dicsérjük meg, ha küzdött, mindent kiadott magából, nemcsak a gólok számítanak a meccsen. Ne akarjuk ráerőltetni a gyerekeinkre a saját, nem teljesült vágyainkat!

Ezekben a vírusos hetekben mivel töltöd az idődet?

Ez a helyzet mindenki számára nehéz és megterhelő. Bízom benne, hogy nemsokára beindul az élet, és valamilyen formában tudunk majd működni, a valós életbe visszatérve. Addig is lassan telik az idő, adminisztráció, információgyűjtés, kapcsolattartás az edzőkollegákkal és a családdal, olvasás, kerti munka.

Hogy érzed magad Székelyföldön, mennyire tudtál beilleszkedni?

Sajnálatos módon hamarabb ért véget az évad, sok eseményünk elmaradt. Emiatt van egy kis hiányérzetem, mintha hiányozna a hab a tortáról. Ettől eltekintve nagyon élveztem a szezont, a csapatok melletti munkát, az ittlétemet. Sok új embert ismertem meg, akik segítettek gyorsan beilleszkedni. Szeretem a természetet, az itteni környék lenyűgözően szép, nagyon jól érzem itt magam!

 
 
 
 
Vissza
 
 
 
 
Minden jog fenntartva. Copyright © 2016 SZ.J.A. Székelyföldi Jégkorong Akadémia